A semmittevés értékességét Jenny Odell könyve egy olyan korszakban hirdeti, amikor az emberek nagy többsége számára a digitális fejlődésből nem jólét ered, hanem még nagyobb kiszolgáltatottság, több munkaidő, szélsőséges méretű egyenlőtlenség.

Szó sincs forradalomról, a szerző egyszerűen a méltó emberi élet lehetőségeit keresi a katasztrófaélményen kívül. Arra a kérdésre keres választ, hogy hogyan legyünk boldogabbak egy olyan korszakban, amit folyamatosan beárnyékol a jövőtlenség.

Jenny Odell amerikai művész, író, a Stanford University egyetemi tanára, a New York Times 2019-es bestsellerének első kötetes írója, aki a How To Do Nothing: Resisting The Attention Economy (szószerinti fordításban: Hogyan ne tegyünk semmit: Ellenállni a figyelemgazdaságnak) című könyvével lett népszerű. Azóta a hosszabb könyveket már szinte soha el nem olvasó, ám a kötet tartalmának elsődleges célközönségét alkotó „Hősök” és „Művészek” generációi örömére hangoskönyv formában is megjelent.

A nagysikerű könyv szerzője egy Walter Benjamin idézetet választott könyve mottójául: „A megváltás a katasztrófa folytonosságának kis repedésében marad fenn”.[1] A választás indoka lehet könyvének nyilvánvaló célja, hogy betekintést kínáljon e repedésekbe, mintegy a „megváltást” kínálva olvasóinak.

A katasztrófa folytonosságáról, a kivételes állapotról mint politikai normáról, vagy, hogy mi lesz a kivételes állapot után, több forrásból is lehetnek ismereteink. Odell könyvét már csak azért is izgalmasnak tarthatjuk, mert megoldásokat is javasol: kevesebb social media, több élő találkozás, lokalitás és jelenlét, több idő a szabadban, a zöldben, kirándulás, madármegfigyelés, ráhangolódás a természetre. Véleményem szerint azonban

nem jut tovább néhány egyszerű antikapitalista gondolat népszerűsítésénél, inkább divatos, mintsem érett élettanácsadásnál.

A szerző műve a pszichologizáló, individualizáló, moralizáló és elmélyülésre képtelen közbeszédhez illeszkedően maga is könnyen fogyasztható. A leginkább a figyelemgazdaság működésére vonatkozó részletek emelkednek ki, de értékes az a szakirodalom is, amelyből illusztrációként beidéz egy-egy gondolatot. Ezek azonban inkább tűnnek életmódunk megváltoztatásához szükséges irányelveket kijelölő szentenciáknak, mint kritikai, elemző gondolkodás végeredményeinek.

A könyvből egy barátságos, de némileg elitista világnézet rajzolódik ki. A centrumországok (felső)középosztálybeli értelmiségének divatosan apolitikus hangja szólal meg, amivel nekünk a prekár, félperiférikus, olcsó munkaerőként funkcionáló népességként elég nehéz bármit is kezdenünk.

Még akkor is, ha egyetértünk Odell-lel, és mindannyian szeretnénk több szabadidőt, anyagilag is megbecsült, méltó munkával jólétet és természetközelibb életet élni.

Az eredeti könyvcím erősen hatásvadász magyar fordítását is ez magyarázhatja. Forradalomról ugyanis szó sincs. A szerző egyszerűen a méltó emberi élet lehetőségeit keresi a katasztrófában.

A magyar olvasók számára is ismertek a társadalmi és ökológiai válságból kiutat kereső népszerű szakirodalom kötetei az elmúlt évekből. Ezt a könyvet is ezek közé sorolhatjuk. Erik Olin Wright vagy Rutger Bregman írásai sokaknak nyitja fel a szemét. Minthogy Odell rajtuk túlmutatóan művészeti praxissal is rendelkezik, könyve személyesebb hangvételű, ráadásul művészeti példákkal illusztrált. Ez értékes sajátossága.

A rendszerkritikai útkeresés helyett Odell könyve azonban inkább az egyéni életmód átalakításának lehetőségeire mutat rá. Teszi ezt egy olyan harminchárom éves szerző szemszögéből, aki kedveli a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd amerikai alkotóit. Ez persze érthető: a modernizmusban az avantgárd megjelenése óta a társadalmi alternatívák keresésének mindig is komoly szerep jutott.

A szerző azonban sajnálatos módon nem ír arról, milyen előzményei vannak az általa is képviselt társadalmilag elkötelezett művészeti megközelítéseknek. Nem jelzi a forrásait, inkább hivatkozás nélkül visszhangozza a második világháború utáni alkotók bizonyos alapvetéseit, például John Cage zenbuddhista figyelemgyakorlatait, a nem cselekvés és nem ártás fontosságát hangsúlyozó művészi praxisát.

Odell ezzel óhatatlanul is úgy tesz, mintha mindezt ő találná fel. Abban a szerepben tetszeleg, mintha ő lenne első, aki az életmód és művészet összefüggéseivel foglalkozik, valamint az egyetlen, aki mindennek a társadalomra gyakorolt visszahatását kutatná.

Egyfelől a kontextus fontosságát hangsúlyozza könyvében, felhívja a figyelmet az összeomló kontextus jelenségére; szerinte ennek következménye, hogy nem vagyunk képesek átgondolni az egészet (242. oldal). Másfelől mégsem helyezi megközelítését a szociális, a politikai vagy akár a részvételi művészeti gyakorlatok kontextusába. Igen ellentmondásos eljárás, hiszen mindezt olyan közismert alkotói előképekhez is köthetné, mint Friedensreich Hundertwasser, Joseph Beuys vagy Judy Chicago – hogy csak a legismertebbeket említsük.

A kötet ezáltal a leplezni próbált tehetetlenségről tesz tanúbizonyságot. A szerző az egyes egyének életmódjának megváltoztatását javasolja a rendszer megváltoztatása helyett, azaz egyéni és individualista szempontból közelíti meg a rendszerszintű problémákat. Hasonló ez ahhoz, amikor változtatási erőfeszítéseink kimerülnek abban, hogy szelektáljuk háztartási hulladékainkat és biciklizésre cseréljük az autózást. Ez hasznos és szükséges is, de önmagában – különösen rendszerszinten – egyáltalán nem elégséges.

Így nézve viszont az egyénekre hárul a felelősség a környezetszennyezésért, egyenként érezhetünk bűntudatot a természetkárosítás miatt, miközben a profitmaximalizálásra törekvő cégek tevékenységei továbbra is változatlanok maradhatnak – a kapitalizmus önfelszámoló logikáját pedig semmi sem fenyegeti.

Persze elhihetjük, hogy ha mi is szelektíven gyűjtjük a szemetet, és több időt töltünk a madarak megfigyelésével, akkor mindez segíteni fog a klímaválság megoldásán. Gondolhatjuk azt is, hogy ha jelképes elismerési gesztusokkal kiállunk a kisebbségek ügyei mellett, akkor az éppen elegendő lesz, addig sem kell átalakítani azt a tőkés rendszert, amelyben komplett iparágak felelősek a környezetrombolásért, és amelyben újratermelődnek az elnyomás különféle módozatai.

A kötet nem ad részletes elemzést a szabadidő eltűnésének okairól, és a szabadidő eltöltésének standardizálódásáról, ahogyan a mindennapjainkat behálózó, időfelhasználásunkat meghatározó digitális kapitalizmus gazdasági okairól és társadalmi következményeiről, vagy a kultúrafogyasztás generációs megváltozásának okairól sem.

A fentiek híján e kötet csak a népszerű életmódtanácsadás jól ismert médiatermékeinek sorát bővíti. Azokat, amelyekből idézhetők a falra is kitehető egy-egy mondatos életbölcsességek, és amelyek arra a kérdésre ígérnek individuális választ, hogy hogyan lehetünk egyénenként boldogabbak egy olyan korszakban, amit folyamatosan beárnyékol a jövőtlenség. Ez a könyv gyengesége.

Mindennek ellenére a kötet erősségét sem lenne helyes elhallgatni.

A könyv erénye, hogy legalább aggódik a jövőért, sőt erőfeszítést is tesz a jelenlegi helyzetben előállt tehetetlenség és cselekvésképtelenség felszámolásáért. Legalább az egyén szintjén – végül is ez is valami.

Úgy uralkodj felettem, hogy ne tudjam

Jenny Odell könyve egy olyan szellemi hullám részeként jelent meg, amiből megszületett a Social Dilemma című film is 2020-ban. Ebben a digitális platformokat létrehozó techguruk osztják meg saját találmányaikkal kapcsolatos aggodalmaikat, és tiltják meg saját gyerekeiknek ezek használatát. A film rámutat, hogy a social media platformok megjelenésével radikálisan megnőtt a gyerek- és kamaszkori öngyilkosságok száma, és ez az összefüggés már nem eltagadható.

Szintén 2019-ben jelent meg Amerikában – a filmben is szereplő – Shoshana Zuboff kilenc év alatt írt nagyszerű könyve: A megfigyelési kapitalizmus kora. Ebben a szerző konkrét multinacionális cégek vezetőivel és munkatársaival végzett interjúi és felmérései alapján tárja fel a figyelemipar tőkeérdekeket kiszolgáló működését, a személyes adatok önkényes használatát, és a jól megfizetett pszichológusok által kidolgozott manipulációs technikák beemelését a dopamin-függőségre építő social media platformok működtetésébe.

Gyakorlatilag a hadiipar kémelhárítási ismeretei alapján hozták létre azokat a technológiai eszközöket, amik lehetővé teszik, hogy mindenkit megfigyelés alatt tarthassanak, ezzel pedig – ahogy arra Zuboff felhívja a figyelmet – a demokrácia is jelképessé vált.

Odell bírálata a digitális kapitalizmus egyének életmódját alakító voltával szemben máskülönben felettébb visszafogott Zuboff és a Social Dilemma kritikájához képest. Ide kapcsolódik Claire Bishop idén kiadott, Szétszórt figyelem című könyve, amely ében mindennek a kortárs művészetre tett hatásáról szól; csakúgy, mint a nemrégiben megjelent Nem érzek semmit című dán dokumentumfilm is, amely – David Borenstein rendező munkájaként – az internethasználat érzelemkiüresítő hatását mutatja be.

E művek rámutatnak: az egyének figyelmét birtokba vevő, tömegmanipulációra alkalmas kommunikációs eszközökről és módszerekről szóló ismeretek bővítésének óriási jelentősége van, mint ahogyan aktualitásuk is megkérdőjelezhetetlen. Ahogy Zuboff felhívja a figyelmet, a tőkeérdek immár a jövőnkre vetette ki hálóját, a profitmaximalizálás forrásává a megjósolhatóság és a kiszámíthatóság vált. Döntéseink, és ezzel a legesszenciálisabban-legszemélyesebb emberi képességünk támadás alá kerül.

A kapitalizmus e korszakában, a megfigyelési kapitalizmusban nem a bérmunkás a profit elsődleges forrása, hanem az adatszolgáltató, aki fogyaszt, lájkol, követ és az mesterséges intelligencia fejlesztését megalapozó adatokat szolgáltat.

Odell felismerése, hogy a tech-készülékeken keresztül elsősorban a fiatalokat és a gyerekeket állítják a profittermelés szolgálatába. Az ő életmódjukat és értékrendjüket ugyanis alapvetően meghatározza a digitális kapitalizmus manipulációs eszközkészlete. Ebből kiszabadulni, ennek ellenállni csak úgy lehet, ha az ember tudatosan lépéseket tesz egy új életmód kialakítására, amely leváltja a dopamin-függésre épülő digitális addikciót.

Ha van az örömnek másik forrása, az Odell szerint maga az „analóg” élet. Képességeinek fejlesztésére: a figyelem újra-iskolázására, elmélyülésre, odafordulásra, beleélésre, empátiára van szükségünk ahhoz, hogy kiszabaduljunk tech-függőségeinkből és ezáltal a tőkeérdek szolgálatából.

Lehetséges-e a kivonulás?

A könyv egyik legjobb fejezete a második, amelyben a rendszerből kivonuló közösségek történeteit elemezve jut a szerző arra a következtetésre, hogy az új, természetes életet élő közösségi létformák előbb-utóbb mind zátonyra futottak. 1965 és 1970 között több ezer ilyen közösség jött létre az Egyesült Államokban.

Egyik szélsőséges esetre jó példa Mary Harron rendezésében a Charlie Says (Amit Charlie mond) című 2018-as film, amelyben a rendezőnő feldolgozta annak a közösségnek a történetét, amelyet Charles Manson hajtott az uralma alá, és amely végül brutális gyilkosságokat hajtott végre a kommuna nőtagjain uralkodó férfi utasítására. Többek között meggyilkolták a filmrendező Roman Polanski várandós feleségét, Sharon Tate-et is.

Odell az ókori Epikuroszban láttatja a kivonulás útjának kezdetét. A filozófus szerint a boldogsághoz a nem kötődés és a vágyak mérséklésén át vezet az út. E szerint a legjobb a „nyugodt szemlélődés egy olyan közösségben, amely hátat fordít a városnak” (65. oldal). A kivonulókat ugyanaz a vágy hajtja, mint ma, miközben ugyanazok a problémák szembesítik vágyaik megvalósíthatatlanságával is.

A szerző egy Burris nevű pszichológust is idéz, aki egy pszichológus barátja, Frazier által alapított, több mint ezer fős közösség, a Walden Two-ban tett látogatásakor a hetvenes években megállapítja, hogy érkezésekor e közösség idilli volt. Az emberek andalogtak, piknikeztek, klasszikus zenei előadásokat rögtönöztek, elégedetten üldögéltek a hintaszékükben. A gyerekeket aktívan kondicionálták; a leginkább egy behaviorista kísérlet terepének tűnt a közösség.

Az alapító Frazier elmondta, hogy „Az itt lakók mindig azt csinálják, amit szeretnének, de gondoskodunk róla, hogy azt akarják, ami a legjobb önmaguk és a közösség számára. Viselkedésük előre meghatározott, ugyanakkor ők maguk szabadok.” (76. old.). Úgy tűnik tehát, hogy miközben az ember szabadságra vágyik, az irányítottságot választja, és emiatt leginkább az tetszik neki, ha ezt a vezetést bújtatott módon, azaz manipulálva kapja meg. Íme a social media sikerének receptje.

Odell ezen a ponton Hannah Arendt Az emberi állapot című művéből idéz, miszerint az emberiséget sokszor mozgatta a kilépés vágya annak érdekében, hogy „elkerüljék az ágensek pluralitásából eredő bizonytalanságot, és morális felelősségvállalást.” Mint írja: „Minden efféle kivonulást törvényszerűen fémjelez az az elképzelés, hogy az emberek törvény szerint és politikailag csak akkor tudnak együtt élni, ha néhányukat feljogosítanak arra, hogy uralkodjanak, a többieket pedig engedelmességre kötelezik.” (81. old.)

Arendt szerint ezek a menekülések „mindig egyenértékűek azzal, hogy menedéket leljünk a cselekvés sorscsapásai elől egy olyan tevékenységben, amelyben egy ember elejétől a végéig ura marad a cselekedeteinek, másoktól elszigetelten.” Azaz kialakítjuk a szakértő/tervező és a laikus/végrehajtó közötti választóvonalat. Ahogy a Walden Two esetében is, a működés törvényeit eltitkolják a tagok elől, akiknek az a feladatuk, hogy megvalósítsák Frazier álmát.

Odell ehhez képest kívánja elérni az önreflexív tudatosítást, hangsúlyozva, hogy gondolkodásunkat a kapitalizmust mozgató hatékonyság és hasznosság elve határozza meg. A John Cage-i értelemben használt Semmit (amit ontológiai fogalommal létként is értelmezhetünk) nem a filozófiához, a panteizmushoz, vagy etikai világképhez való visszatérésként érdemes értelmezni, és nem a kapitalista gazdasági és azt szolgáló politikai pragmatizmus meghaladása szempontjából van jelentősége. Hanem azért, hogy

képesek legyünk figyelni arra és azokra, amik és akik nem kapnak kellő figyelmet: a láthatatlan természetre, a kisebbségek kultúráira, a lokalitásban létezésre és a helyben élőkre.

Odell felhívja a figyelmet Oliver Leister nyomán a kontextus monokultúrájára, ami helyett a bioregionalizmus értékének hangsúlyozása a feladatunk (232. oldal). A social media a „mindenki egyformán fontos” illúzióját adja, ezt kell megvalósítani, amire például a szövetkezeti social media platformok tesznek kísérletet. A „peer-to-peer” hálózatok és nyílt forráskódú szoftverek használatával nemcsak a helyi közösségek erősödhetnek meg, hanem a felhasználók adatai is a saját birtokukban maradhatnak (233. oldal).

Fordítsuk olyan irányba a figyelmünket, amit a kapitalizmus a peremre szorít, amit értéktelennek nyilvánít, jelentéktelenné és láthatatlanná tesz. Akárcsak a művész, aki képes olyanra is felfigyelni, ami fölött mások tekintete átsiklik.

Mindezzel Odell a kapitalista rendszerben szükségszerűen előálló elidegenedés gyógyírját kínálja. Az antikapitalista alternatíva Odell szerint az, ha a figyelem azokra irányul, akiket a kapitalizmus és az azt kiszolgáló politika hasznosíthatatlannak tart, és ezért semmibe vesz. Ez a kivonulás módja Odell szerint.

A középszerűség felé tartó versenyfutás helyett

A művész, aki nem a haszonért, hanem az emberi kiteljesedésért él, úgy jelenik meg a könyvben (többek között John Cage többszöri beidézése által), mint a példakép, aki képes olyan dolgokra figyelni, amelyek a profittermelés szempontjából haszontalannak tűnnek. Odell ezzel idealizálja azt az elmélkedő-szemlélődő, alkotói élethelyzetet, amit a kapitalista rendszer mindjobban maga alá gyűr, ahogy azt számos kritikai művész és teoretikus tematizálta már.

A legutóbb például a Budapest Galériában Az óceán falai című kiállításon Tony Cokes műve mutatott rá erre az összefüggésre: a művészek által elfoglalt romos, lakatlan házak sok esetben divatos negyedek középpontjává váltak, és ezzel művészeti beavatkozásaik a művészek szándéka ellenére hozzájárultak a munkások és szegények kiszorításához lakóhelyeikről, vagyis a dzsentrifikációhoz. Eközben a legtöbb alkotó kimarad a sztárkultuszból, e művészek többsége bizonytalan-sérülékeny (prekár) léthelyzetben él, csak rövid időre biztonságot adó pályázatokról pályázatokra ugráló karrierben gondolkodhat, és sem képzettségének, sem tudásának meg nem felelő munkát végez ahhoz, hogy művészi praxist tarthasson fenn.

Az alkotók nagy többsége a profit mozgatta művészeti világ, az iparszerűen működő művészeti és kulturális termelés láthatatlanságra kárhoztató bugyraiba süllyed, és alkotóként elhallgat; erre hívja fel a figyelmet Gregory Sholette is Sötét anyag című könyvével.[2] E művészeti ipart ugyanúgy meghatározza a kapitalista világrendszer, az annak termelési láncában betöltött pozíció, ezek hierarchikussága, a résztvevők közötti harc, ahogy más iparágakat is. Akárcsak például a filmipart, a divatipart, a szexipart, a hadiipart, a járműipart vagy az akkumulátoripart. 

Odell kritika nélkül bemutatott javaslata arra, hogy a művészek húzódjanak vissza művészeti praxisukba, a magyar alkotók és olvasók számára jelenleg kínosan rosszul hangzó, elitista javaslat. Ki teheti ezt meg?

A könyv tehát egy olyan korszakban hirdeti a semmittevés értékességét és erényét, amikor az emberek és azon belül az alkotók nagy többsége számára ez aligha lehetséges komolyan vehető alternatívaként. A többség számára ugyanis a digitális fejlődésből nem jólét származik, hanem még nagyobb kiszolgáltatottság, még több munkaidő, még szélsőségesebb egyenlőtlenség az élet minden területén.

Ellenállás, nyomásgyakorlás, a közügyek aktív alakítása nélkül a semmittevés – ahogy a művészet is – csak a centrumországokból a félperifériára járó fiatalok új divatja lehet. Azoké, akik fesztiválokon és airbnb-ben eltöltött szabadidejük során nem gondolnak arra, hogy feketén, megalázóan keveset kereső ötvenes helyi nők takarítják utánuk a koszt és pucolják a vécét, sokszor magasabb diplomával, és értékesebb tudással, mint amivel ők rendelkeznek.

A könyvben Odell idézi Donna J. Harawayt is, aki előbb a digitális kapitalizmussal érkező technooptimizmus új hullámát hirdető Kiborg kiáltványának szerzője volt, majd a kétezres évektől újabb kiáltványával a poszthumán létformák iránti együttérzést hirdette meg. Odell azt az etikai hozzáállást hangsúlyozza Haraway gondolataiból (245. oldal), hogy abban a korban, amikor „a föld tele van emberi és nem emberi menekültekkel, de menedék nincs”, csak a méltó élet elérése lehet a célunk. Erre pedig csak akkor van esély, ha „egyesítjük erőinket, újraalkotjuk a menedéket, és lehetővé tesszük a részleges és erőteljes biológiai-kulturális-politikai-technológiai felépülést és újraalakulást.”

Az irányelv kész, a mindennapok küzdelmei azonban még előttünk vannak.

Címfotó: Monica Silvestre – Pexels

[1] Walter Benjamin: An Asthetic of Redemption. Berkeley: University of California Press, 1994.

[2] Gregory Sholette: Dark Matter. London: Pluto Press, 2010.