A transzaktivizmus és a női terek megőrzése

A Saját ketrec lezárása óta eltelt időnek fontos és szomorú fordulata volt a könyvben Fókatelep címmel bemutatott leszbikus poliamori tábor és közösség szétesése. (Értsd: szétverése.)

Ez alapvetően női tér volt. Alapításakor „csak úgy simán”. Ahogy felmerült az igény a nyitásra a transznők felé, ezt megtették, különösebb stressz nélkül.

Az első rész itt olvasható A második rész itt olvasható A harmadik rész itt olvasható

Nagyobb gondot okozott a transzférfiak megjelenése. A tábor közössége női térre vágyott, pont, amire a transznők is, és ez a kisebb-nagyobb különbségeket gond nélkül áthidalta.

A transzférfiakkal is megvolt az a sorsközösség. Mind ismerték, milyen queernőként a heteronormatív patriarchátus uralma alatt élni – velük azonban véget ért a női tér.

Nem lehetett azt mondani, hogy „kedves lányok” – azt kellett mondani, hogy „kedves emberek”. Sokan, akik az év 51 hetét a férfiak által uralt világban töltötték el, ezt az egy hetet szerették volna női közegben eltölteni.

A pelyhedző szakállú férfiak azonban nagyban megnehezítették ezt. Volt, aki elmaradt, a többség pedig inkább megbarátkozott a helyzettel.

A kontinuitást és a koherenciát a következő kitétellel tartottuk fent: azokat látjuk szívesen, akik vagy nőként szocializálódtak, vagy nőként élik a mindennapjaikat.

Ez a cisznők mellett lefedte a nőként született nembinárisokat és transzférfiakat, valamint a tranzicionált transznőket is. Azt gondoltuk, hogy ez egy olyan kompromisszum, ami a lehető legjobban fenntartja azt, amit a táborban értékesnek látunk és meg akarunk őrizni – ugyanakkor elég inkluzív is.

A helyzet akkor súlyosbodott, amikor a nembinárisok kijelentették: nem szabad a nembinárisok közösségének egyik felét egy olyan tulajdonság alapján diszkriminálni, amiről nem ők tehetnek. A tábort a férfiként született nembinárisok előtt is ki kell nyitni.

Bár a kérdés nüanszokon való rugózásnak tűnhet, a gyakorlati jelentősége kifejezetten nagy.

2017-ben, a tranzícióm elején regisztráltam egy randiappra. Mivel törékeny női önbizalmamat nem akartam kitenni a heteró férfiakkal való ismerkedésnek, csak nők és a nembinárisok láthattak. Nem is volt soha semmilyen kellemetlenségem.

Időközben azonban a férfiak rájöttek, hogy ha felfedezik nembináris voltukat, akkor egy csomó olyan nő profiljához is hozzáférhetnek, akik a férfiakat már letiltották. Az eredmény pedig rémes.

Nagyjából ekkor kezdtem eljárni egy ismerősöm által szervezett amatőr szexparty-sorozatra. Minden páratlan hónapban női és nembináris / transzközönségnek szólt, minden páros hónapban queerközönségnek – tehát a meleg és biszex (cisz) férfiaknak is.

A hormonterápia elején voltam, ami a libidómat hosszú időre teljesen felszámolta. Ám így is boldogan jártam a női verzióra pultozni, ruhatárazni, mert annyira lenyűgözött, hogy milyen mélységű szeretet, intimitás, gyengédség és odafigyelés lehetséges egy ilyen helyen.

Próbaképpen voltam kétszer a férfiak számára is nyitott verzión, és sokkal kevésbé volt érdekes. Sokan nem értették, hogy senkihez nem lehet hozzáérni explicit engedély nélkül, tolakodóan bámultak másokat – tehát éppen az egész hely gyönyörű meghittsége hiányzott.

Idővel azonban a férfiak rájöttek, hogy elég magukat nembinárisnak vallani, jöhetnek az alapvetően nők által látogatott szexpartikra is. És melyik pasi ne izgulna a leszbikus szexre – és várna arra, hogy őt is bevegyék?

Ugyan voltak kifejezetten nekik szervezett partik is, nekik mégis abba a térbe kellett behatolni, amelyiket a nők maguknak építettek. Az eredmény az lett, hogy fél év alatt a hely elvesztette minden varázsát és közönségének jobb részét.

Szomszédasszonyom, egy hatvan körüli nő, aki egyébként pásztorként dolgozik, hetente egyszer eljár a közeli kisváros szaunájába a női napokon. Ekkor természetesen mindenki meztelenül szaunázik, fekszik a nyugágyban, ücsörög a medencében.

Mint mondta, a pénztárban-büfében egy ideje rendszeresen ült és beszélgetett a pultos nővel egy felöltözött férfi. Ez többeket zavart, majd egy idő után valaki megkérdezte: mit keres itt?

Mire a férfi válasza: „És ha nembináris vagyok?”

Azt nem tudjuk, hogy a hely szabályzata szerint a női nap nembináris napot is jelent-e. De még ha a válasz az igen is, ez tökéletesen mindegy az eset súlyosan problematikus volta szempontjából.

Egy osztrák újság arról írt, hogy egy bécsi női szaunában valaki szakállal és jól látható pénisszel tartózkodott bent. A nőket ez ott is zavarta.

Majd amikor rákérdeztek, kiderült a „megnyugató válasz”: az illetőnek német állampolgársága van, ezért így is lehet jogilag hibátlan nő – az is volt. Vagyis benntartózkodása megfelelt a szabályoknak.

A cikk szerint erre mindenki megnyugodott. Majd a cikk második felében inkább arról írtak, hogy milyen fontos a diszkrimináció elleni harc.

Én mégis élek a gyanúval, hogy a nőket nem az ügy mögötti papírmunka esetleges hiányosságai vagy az eljárásjogi hibák lehetősége zavarta. Ám az újság ezt „elegánsan” elrendezte.

Ha a queerfeministák által itt jellemzően elkövetett hibákat nézzük, akkor ezekben a történetekben két szempont érdekes.

Az egyik az identitások kizárólagos mérvadósága, amiről már volt szó ebben a cikksorozatban. Nem hajlandóak elismerni, hogy egy leszbikus / queer női közegben, ahol annak védett, intim volta, a mindennapok férfiak uralta világából kiverekedett kis paradicsomi állapot olyaannyira fontos, hogy ott nem lehet ignorálni, hogy ezekben bizonyos nembinárisok a szokásos női testtel vennének részt, más nembinárisok pedig a szokásos férfi testtel. És a szokásos queernői, a szokásos queerférfi viselkedéssel.

Szerintük ennek felvetése diszkrimináció.

Szerintem nem. És ha választanom kell, hogy feminista vagy jó transzaktivista legyek, akkor nekem egyértelműen a feminizmus a fontosabb.

A dilemma nagyjából úgy néz ki, mintha egy csoport kutya és macska azt mondaná, hogy már nem kutyák és macskák, hanem kucskák vagyunk. Mivel a kucskák általában jó fejek, meg mi is azok akarunk lenni, ezért, ha néha ki is kell javítani magunkat, áttérünk az új szóra.

Legtöbbször ez jól is működik. Például: „A fenébe, már megint kucska szőr van a poharamban!” Vagy: „Fogadjunk, hogy megint a kanapén aludt a kucska, pedig nem lenne neki szabad!”

Csakhogy vannak, akiket már megharapott egy kutya, ezért félnek; és vannak olyanok is, akik allergiások a macskaszőrre.

Ha ezeknek az embereknek azt mondjuk „csak egy kucskát akarok beköltöztetni a közös lakásba, most mégis mi ezzel a bajod?”, akkor az általunk beszélt nyelv értelmetlen lesz, mi magunk pedig intoleráns és agresszív bunkókká válunk.

A másik szempont, hogy az inkluzivitási kényszer olyan erős volt, hogy nem voltak képesek meghallani és elfogadni azt, hogy a Fókatelep közösségének jelentős része nem akar egy újabb, legalább nagyjából női teret elveszíteni.

És abba beengedni azokat, akik ugyan nem férfiként határozzák meg magukat, de amikor jogosultságot jelentenek be a nők intim zónájára, majd azok ellenállását kitartó követelődzéssel letörik és oda behatolnak, akkor mégis épp úgy viselkednek, mint ahogy azt az erőszakos maszkulin hagyományok diktálják.

Épp annyira meg voltak sértődve, mint a visszautasítást el nem fogadó férfiak.

Ehhez képest mindegy, hogy mi az identitásuk és a kromoszómájuk, az ember nem identitásokkal és kromoszómákkal tölt egy nyári hetet, hanem így vagy úgy viselkedő emberekkel.

A tábor korábban a nevében hordta a Schlampe (kurva) szót, ami a queer poli nők nagyon kedves, fontos öndefiníciója volt. Ezt fájó szívvel, évekkel korábban, nagyjából ugyanennek a körnek a nyomására kivették onnan, mert „bizonyos színesbőrű nők számára ez trigger lehet”.

Amikor mondtuk, hogy együtt szaunázva, meztelenül napozva hibátlan férfitesttel résztvevő nembinárisok ennél sokkal nagyobb triggert jelentenek egy csomó nőnek, akkor azt válaszolták, hogy ezzel meg kell birkózni. Akik büszkén hordták a „NO MEANS NO” kitűzőket, itt addig hagyták figyelmen kívül a tiltakozásunkat, amíg nem győztek. Merthogy végül ők győztek.

Amikor a kérdés felmerült, heten voltunk a szervezőcsapatban. A végén én maradtam egyedül. A tippem szerint azért, mert egyedül én voltam mentes a női szocializációtól, ezért nálam nem működött, ami a többi nőnél igen: hogy ha valaki kitartóan igényt tart arra, ami neki fontos, akkor a nő egy idő után azt átadja és csendben elvonul.

A queerfeminista inkluzivitás-fetisiszta reflex simán felszámolt egy olyan biztonságos női teret, amit ezek a nők maguknak hoztak létre, hosszú éveken át ápoltak, és amit maguk nyitottak meg olyan csoportok számára, amiket még magukkal összeférhetőnek találtak.

A Fókatelep esetében az eredmény: szuperinkluzív változata a legutóbb nyáron 12 résztvevőt érdekelt – szemben a korábbi 35-40 fővel.

Idén már meg sem tartják. A Fókatelepet felszámolták. Pedig lehetett volna ez másképp is.

Ha én közös térben akarok lenni a nők egy olyan csoportjával, akiknek ez magától nem jutott még eszébe, akkor megpróbálok egy olyan teret létrehozni, ahova szívesen jönnek. És nem addig rohamozok, amíg át nem adják a várat.

Tudják ezt a fészküket feldíszítő paradicsommadarak, karikáspókok, gurámik, légzőhalak és még a békafejű szitakötők is.

Mi ennek az egésznek a politikai jelentősége?

Az Európai Parlamenti választások nagyon jól megmutatták, hogy mennyire rá vagyunk szorulva az európai baloldali és zöld politikusok segítségére. Ha ők elszúrják, és hagyják elbizonytalanított szavazóikat a szélsőjobb által összeszedni, akkor az nekünk is fájni fog.

Márpedig ők szúrják, el és elebb. Nemcsak a transzaktivizmus tart egyre nagyobb védőtávolságot a valóságtól, hanem a tágabb értelemben vett baloldal is.

Berlin közkedvelt, színes negyedének, Kreuzbergnek a közepén áll a Görlitzer park, ami részben arról híres, hogy a város egyik drogelosztó központja. Azok a fekete-afrikai menekültek árulnak itt, akik jogi státuszuk miatt nem vállalhatnak munkát. Meg a barátaik. Meg azok barátai.

A helyzet lassan eszkalálódott: az elmúlt években mind gyakoribbá vált a nemi erőszak. Nem ritkán úgy, hogy az áldozat nő nem is egyedül volt – a vele lévő férfit lefogták, erőszakkal távol tartották.

A tettesek többnyire vagy nem lettek meg, vagy kiderült, hogy már többször elítélték őket erőszakos bűncselekményekért, de valahogy szabadlábon voltak. Jó kiállású fehér barátom szintén nem mer éjszaka átjönni az amúgy cseppet sem nagy parkon.

Az igen komplex szociális problémára a városvezetés azzal tervez reagálni, hogy a parkot körbekerítik és éjszaka bezárják. Ezzel viszont csak a környékbeli kapualjakba, udvarokba tolják át a problémát.

Kezembe akadt egy szórólap, ahol egy helyi aktivistacsoport felháborodását fejezte ki az ellen, hogy az „ő Görlitzer Parkjukat” le akarják éjszakánként zárni. Hosszan fejtegetik, hogy az állam már megint a rasszizmus áldozatai ellen fordul.

Akikről egy utalás szintjén sem esett szó: a nők, akiket ott éjszakánként a rasszizmus áldozatai megerőszakoltak. Ez a kerítés ötletének oka.

Amikor tavaly év végén kiderült, hogy vezető AfD-sek[1] bevándorlók tömeges deportálását tervezik hatalomra kerülésük esetén, akkor Németország-szerte tiltakozó tömegdemonstrációk szerveződtek. Gyakran nagyon-nagyon sok résztvevővel.

Több ilyenen is voltam. Egy vidéki kisvárosban egy fiatal queersrác arról beszélt a színpadon, hogy folyamatosan nő az LMBT-közösség elleni erőszak, és ez őt félelemmel tölti el.

Tapsoltak neki. Én pedig arra gondoltam, ez az állítás sokkal inkább illik a rasszista AfD-s gyűlésre, mint egy antirasszistára. Az elkövetők ugyanis többnyire azok az első, második generációs bevándorlók, akiket az AfD deportálni akar.

Az AfD-nek 2017 óta egy leszbikus bankár, Alice Weidel a Führerinje. Jellemzően nem ők köpködik meg a leszbikusokat az utcán. Ettől még valószínűleg a leszbikusokra is szívesen rácsuknák a vagonajtót – rólam és a többi transzneműről nem is beszélve.

A baloldalon létező tabuk közül az egyik legfontosabb, hogy akik rasszizmus áldozatai, azok nagyonis gyakran elkövetői a nők és az LMBT-csoport tagjai ellen elkövetett erőszaknak.

Nem csoda, hogy a tényleg szélsőjobboldali és nettó nácikból építkező AfD (amiként több nyugat-európai testvérpártja is) sikerrel tudja magát a nők védelmezőjeként pozícionálni. És az sem csoda, hogy az LMBT-emberek között is egyre nő a támogatottságuk.

A progresszív újbaloldal válasza e dilemmára a hallgatás. A nagyon is lényeges, húsbavágó, egzisztenciális problémák helyett szimbolikus, identitáspolitikai küzdelmeket helyez előtérbe.

Ilyen például, hogy a transzneműek pszichológusi konzultáció nélkül, nagyjából úgy írják át a jogi nemüket és nevüket, mint ahogyan egyik lakcímről átjelentkeznek egy másikra. Ezt a transzneműek kisebb része sem tartotta szerencsésnek, a társadalom nagyobb részével együtt.

A javaslat azonban a tiltakozások dacára is átment. Ráadásul úgy, hogy több párt, meg az egész progresszív újbalos, LMBT mozgalom egyik legnagyobb, hosszú évek során nagy erőkkel tolt, kiemelten fontos kampánya zárult le vele.

Miközben itt Valójában egy egyszázalékos kisebbségnek fontos, szimbolikus, a társadalmat tényleg megosztó lépésről beszélünk. A korábban említett két szaunás eset ennek elkerülhetetlen következménye.

De nemcsak az aktivisták fogták menekülőre a valóság láttán: a szimbolikus, identitáspolitikai harcok az az egyetemi-kutatói szférában is elterelték a figyelmet a tényleges problémákról.

Berlinben a Humboldt Egyetemen dolgozó barátom meséli, hogy az egyetem egyik legfontosabb célkitűzése évek óta, hogy a Mohrenstrassét (Mór utca) nevezzék át az ott tanuló első, afrikai filozófus után Anton-Wilhelm-Amo-Straße ra.

Mert egyesek szerint a „mór” szó is rasszista (mások szerint nem). És nem arról van szó, hogy a feketék szerint rasszista, a rasszisták szerint pedig nem. A Mohrenstrasse lakóinak jelentős része nem szeretné megváltoztatni az utca nevét, ezért aláírást gyűjtöttek.

Szószólóik szerint úgy is meg lehet emlékezni arról, hogy Berlinben éppen ebben az utcában laktak afrikaiak, hogy emléktáblát állítanak számukra, amely a „mór” szó jelentésváltozására is reflektál. A Humboldt Egyetem és szövetségesei azonban nem beszélgetni kezdtek a lakókkal, hogy megnyerjék őket az érveikkel, hanem az önkormányzaton keresztül, erőből akarják átnyomni a névváltoztatást.

Egy egyetem, aminek ez semmiképpen sem lenne a feladata.

Pedig megérteni való feladat volna bőven: hogyan lehet egy szétesőben lévő társadalmat összefogni? Hogyan lehet az oktatás minőségét javítani? Hogyan lehet a szolidaritást és az együttműködést erősíteni? Soroljam?

Ehelyett a Humboldt Egyetem egy erősen megkérdőjelezhető és antidemokratikusnak mondható eljárással egy tökéletesen szimbolikus jelentőségű ügyben harcol – évek óta.

Ennél jobban aligha lehetne megkönnyíteni a szélsőjobboldal dolgát; az AfD így valódi demokratikus erőként tetszeleghet, amennyiben az embereket valóban sújtó és fenyegető problémákra kínál válaszokat.

A szimbolikus identitáspolitika általában pótcselekvés. Ha sikerül rászoktatniuk a támogatóikat, akkor kibontakozik számukra az identitáspolitika minden, pótcselekvés-voltában rejlő előnye. Erre korábban a jobboldal jött rá.

Ha szimbolikus politikával is ki lehet elégíteni a szavazóikat, akkor elég emlékműveket avatni, propagandafilmeket gyártani, elég a kisebbségeket nagy hanggal, tessék-lássék, vagy ténylegesen „megrendszabályozni. Akkor elég csuhásokkal fotózkodni és megvédeni a hazát mindenféle (nem létező) ellenségtől.

Ez mind sokkal olcsóbb és egyszerűbb, mint felkészíteni a hazát az éghajlati válságra, felemelni a nemzetet gazdaságilag, jó oktatással gondoskodni a jövő nemzedékekről. És valóban ezerszer jobb, mint ténylegesen háborúzni, ahogy azt sok évszázadon át művelte a jobboldali, nacionalista, konzervatív politika.

A jobboldal azért került behozhatatlan előnybe a baloldallal szemben sokfelé, mert a baloldali szavazók gyakran még mindig olyan klasszikus baloldali dolgokat várnak el a pártjaiktól, mint amilyen a jó minőségű közegészségügyi ellátás, a magas nyugdíjak, a megfizethető lakhatás, a dolgozók védelme a nagyvállalatokkal szemben, a létbiztonság és így tovább.

Ez mind nagyon nehéz, és az esetek többségében sokba is kerül. A baloldali identitáspolitika és szimbolikus politizálás ellenben erre a problémára kínál egy kétségbeesett, rossz, de lehetséges választ.

Ahhoz, hogy megállítsuk a baloldal végső eljelentéktelenedését, fel kell függesztenünk törzsi gondolkodásunkat, ami megnehezíti a szembenézést valóságos problémáinkkal.

Aktivista ismerőseim, amíg csak lehet, tagadják, hogy bármiféle rendszerszintű probléma lenne azzal, ahogy ma az identitáspolitikát művelik (műveljük). Jobb esetben elismerik elszórt külföldi túlkapások lehetőségét – de azt már nem akarják, hogy beszéljünk róluk.

Hogy ezek nem egyszerű „túlkapások”, hanem az általunk is követett, gyakran polgárháborús logika törvényszerű, rendszeresen megmutatkozó következményei, annak felismerése többnyire meglehetősen távol van. Túlságosan távol.

A magyar baloldal nem érzi alkalmasnak jelenlegi helyzetét arra, hogy elgondolkodhasson önmagáról, lévén egy sziklafal tövébe húzódott, kiéheztetett, folyamatosan fogyó törzs, a nagy ellenséges orbáni világ közepén.

Tény, hogy Magyarországon a túltolt woke a baloldal csupán néhány buborékjában probléma. Mindenhol máshol a baloldalisággal szembeni ellenségesség uralkodik. Amíg viszont a mi gondolkodásunkat is ez a tény határozza meg, nem fogjuk tudni jobban csinálni a dolgokat. Az amerikai és a nyugat-európai baloldal helyzete messze jobb, a miénknél – mégis így viselkedik.

Ha a baloldali emberek, civil szervezetek és pártok hozzáhülyülnek ehhez a helyzethez, még sötétebb jövőnek nézünk elébe. Azért írtam ezt a hosszúra sikeredett plusz egy fejezetet Saját ketrec című korábban megjelent könyvemhez, hogy ez egy kicsivel nehezebben történhessen meg.

„Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”

 Címfotó: Alexander Grey – Unsplash

[1] Alternative für Deutschland (AfD), megerősödőben lévő németországi jobboldali populista, illetve szélsőjobboldali párt.