Az áldozatiság kultusza
A Saját ketrecben már röviden írtam arról, hogy milyen könnyen félre tud menni, ha kritikátlanul morális tőkét látunk az áldozati szerepbe került, vagy magát ott mutató emberek mögött, és ha az áldozatok vélt vagy valós igényei válnak a legfontosabb rendező elvvé.
Ez gyakran oda vezet, hogy egy olyan társadalomban, amiben mindenki láthatóságra és figyelemre törekszik, emberek szabályosan vadászi kezdenek újabb sérelmekre. És arra, hogy velük szembeni diszkriminációt tapasztalhassanak meg. Majd azokat mellükre tűzve büszkén, szemrehányó tekintettel lesik a hatást.
És a hatás nem is marad el, mert a sérelmi vetélkedővel párhuzamosan egy másik vetélkedő is kialakult: aki több mindenre hajlandó a vélt és valós diszkriminációk, mikroagressziók, áldozatok sérelmeit kezelendő, az jobb, érzékenyebb, mint az, aki kevesebb teret adna nekik.
A sérülékenységi és az érzékenységi vetélkedők egymás komplementereiként afféle progresszív újbaloldali örökmozgóvá váltak.
Ez hajtja, hogy minél több minden mögött transzfóbiát lássunk. Vagy hogy egy explicit csak és kizárólag a könyvek minőségét mérlegelni hivatott zsűri tagjai hiába ismerik el, hogy Nádas Péter könyve a jobb, ne tegyék be őt a jelöltek közé, mert ő fehér férfi és szereti a sajtó, hanem inkább egy több diszkrimináció áldozatát képező fekete nő szerintük is kevésbé jó könyvét válasszák.
Ma már a legtöbb mesterséges intelligencia alapú program, ha egy szövegben felmerül a transzneműség kifejezés, nagy valószínűséggel rögtön visszautasítja annak fordítását „etikai elveikre hivatkozva”, nehogy bárki bármivel megbántódjon.
A kulcsszóvá a trigger vált. A trigger eredetileg egy erős, jellemzően negatív ingert jelentett, ami valami súlyos reakciót, többnyire pánikot vált ki az emberből. Ilyen lehet a háborús menekültek számára a szilveszteri petárdázás vagy egy nemi erőszakot átélt nőnek egy hasonló eset túl direkt ábrázolása egy filmben.
Normális ember ezt komolyan is veszi. Ezért nem volt soha szokás durva, erőszakos filmeket, könyveket úgy ismertetni, mintha azok matinék lennének; és ezért nem emlegetünk kötelet az akasztott ember házában.
Az érzékenységi vetélkedő azonban elinflálta a trigger szó definícióját is. A vetélkedő résztvevői elkezdtek mind gyakrabban úgy reagálni amikor valakinek valami nem tetszik, mintha valódi triggerekről lett volna szó.
Ezt a fejleményt minden szempontból katasztrofális dolognak tartom.
Kedves, értelmes, negyvenes férfi ismerősöm a lakóközösségünkben halál komolyan azt mondta: meghívnám egy barátom a hétvégére, de fehér, és raszta haja van, úgyhogy előbb biztos akartam benne lenni, hogy van-e itt valaki, akit ez triggerel.
Magyarázat: azokban az újbaloldali körökben, ahol a dekolonizáció (egyébként értelmes) elmélete teret nyert, a fehér emberek raszta haját kulturális kisajátításként szokás elítélni. A kulturális kisajátítás az, amikor a többségi társadalom kisebbségi, szubkulturális dolgokat reflektálatlanul, tiszteletlenül átvesz, és úgy tesz, mintha az övé lenne.
A kulturális kisajátítást az érzékenységi vetélkedő indulói üldözik – és van is bennem megértés, én se szeretem, amikor olyan emberek viselnek punk kiegészítőket, stílusjegyeket, akiknek köze sincs a punkhoz. Queer nőként nagyon is bosszant, hogy ma már gyakran a heteró nők is felnyírt hajjal járnak.
Ugyanakkor látom, hogy nincs mit tenni e jelenség ellen; teljesen természetes, hogy a kultúrák keverednek. A blues és a rock n’ roll fekete zene volt, és nem lehet kifogásunk az ellen, hogy fehérek is játsszák.
A fekete nők között a mai napig döbbenetesen sokan hordanak parókát, mert olyan nagy a társadalmi nyomás, hogy gyorsan bokorrá alakuló hajuk helyett legyen „rendes” frizurájuk.
Befonva tartani nagyon idő- és munkaigényes; ha rövidre vágja, nem tekintik elég nőiesnek. Ha raszta hajat hord, nem tartják higénikusnak. És fel sem merül, hogy olyan helyen kapjon munkát, ahol az ápolt kinézet számít.
Örök bosszantó, körülményes, megalázó helyzet, csak azért, mert a fehér emberek uralta kultúrákban az ő teljesen normális haja rossznak számít. Tökéletesen érthető, ha bosszantja őket, ha egy fehér emberen látnak raszta frizurát.
Ugyanakkor a középkorig számos fehérnép körében volt elterjedt a raszta haj. Csakhogy az érzékenységi vetélkedő nem műveltségi vetélkedő. Ilyen körökben egyébként nem ritka, hogy „elővigyázatossági okokból” a fehér rasztáknak kendővel, sapkával le kell fedniük a hajukat.
Tudjuk, hogy mit gondolnak ugyanezek az emberek arról, amikor a muszlim körökben arra kényszerítik a nőket, hogy kendővel takarják el a hajuk. És el lehet képzelni, mit mondanának, ha a fekete raszta hajúakkal szemben támasztaná valaki ugyanezt az elvárást – nehogy valakit triggereljenek.
Egy másik példa: együtt lakom egy párral, akik hetven aktivistával együtt a Tesla gyár bővítése ellen dolgoznak. Az üzem itt Brandenburgban nagyon sok ivóvizet tesz tönkre, a cég felmentést kapott több környezetvédelmi előírás teljesítése alól.
A Stop Tesla kampány egyik megbeszélésén egy nembináris személy bejelentette, hogy őt triggereli a Tesla szó, ezért kéri, ne használják. Se belül, se nyilvánosan.
A csoport fele azt gondolta, hogy ez baromság. A másik fele, az érzékenységi vetélkedő résztvevői, viszont erkölcsi kérdést csináltak a dologból.
Mivel a csoport első felének is fontosak voltak a baloldali értékek, miután elég sokáig ilyen bunkóval verték őket, feladták az ellenállást. Több óra plenáris vita után elfogadták. Így egy nagyjából hetven fős, „demokratikusan” szervezett akciócsoport úgy akart fellépni a Tesla gyára és agresszív terjeszkedése ellen, hogy sem belül, sem a nyilvános kommunikációjukban nem használják a Tesla szót.
A nembináris személynek senki nem merte megmondani, hogy ha valami rejtélyes okból itt van, és nem a sok száz német zöld / szociális kezdeményezés közül az egyik másikban, akkor terápiázza ki magából a Tesla szóval kapcsolatos triggereit.
Később annyit sikerült javítani a helyzeten, hogy a szórólapokon, weboldalon és bannereken használták a Tesla szót, de maguk közt nem. Például amikor elfoglaltak egy kivágásra ítélt erdőrészt, táblákkal hívták fel rá a látogatók figyelmét is.
A példa talán szélsőséges, de remekül mutatja, hogy hiába csupán „egy szűk kisebbségnek mentek el otthonról”, a körülmények megfelelő együttállása esetén nagyon nagy károkat tudnak okozni. Társadalmi szinten is.
Mi ezzel a baj? Az egyik, hogy ez a magatartás nemlétezőnek tekinti a triggerelt ember mozgásterét, felelősségét abban, hogy dolgozzon a triggerén.
Nagyon kedves ismerősöm, Anne, harmincéves családanya – érzékeny, figyelmes, mindenki öt perc alatt megnyílik neki. Fiatalabb korában, Indiában csoportos nemi erőszak áldozata lett.
Pontosan nem tudja, hányan erőszakolták meg. 10-15 férfi lehetett. Együtt dolgoztunk programozókkal, akik közt sok az indiai férfi. Kérdeztem tőle, hogy ez milyen neki: nem triggereli?
Azt válaszolta, hogy néha nehéz. Régebben rendes pánikrohamai voltak, ha például a villamoson leült vele szemben egy indiai férfi. De tudja, hogy ez most már az ő problémája, és sokat dolgozott magán. Ha nehézségei vannak, nem éreztetheti a másikkal, mert ami történt, nem a másik hibája.
Szóval így is lehet.
A második probléma az, hogy ha valakit gyerekként kezelünk, akkor gyerekként fog viselkedni. Ha ellenben valakit felnőttként kezelünk, nagyobb esélyünk van arra, hogy felnőttként viselkedjen.
Ha minden hülyeséget letakarunk, figyelmeztető táblákkal veszünk körül, akkor nem fogunk tudni felnőtt emberek közösségeként működni, és állandóan ilyen táblákat kell kerülgetni. Akkor az emberek nem fognak önmagukért felelősséget vállalni.
A harmadik probléma az, hogy ez a viselkedés túlhatalmat ad a gyerekként viselkedő áldozatoknak és pszeudo-áldozatoknak, és a hatalmi kérdésekre annyira kényes baloldaliak erre nem is reflektálnak.
Mert ha áldozat vagyok, akkor az ezzel járó vélt morális pontokra támaszkodva jogosult vagyok követelésekkel fellépni az elnyomó, agresszor, diszkrimináló, transzfób / homofób / rasszista fél felé – és magyarázattal sem tartozom.
Egy nyári, vidéki programon egy genderfluid srác bejelentette, hogy őt triggerelik a meztelen férfi felsőtestek, ezért kéri, mindenki tartsa magán a pólóját. Mivel csak úgy bemondásra ezt viszonylag nagy „kérésnek” tekintettem, szerettem volna több mindent megtudni arról, hogy mennyire triggereli, milyen helyzetekben, és mi ez az egész.
Le lettem oltva, mert az áldozatot újra triggerelheti, ha az „erőszakról” újra beszélnie kell. Ez egy bizonyos pontig nyilván így van, de az érzékenységi vetélkedő résztvevői folyamatosan építik le a korlátokat.
Így vált például lehetővé Natalie Wynn, a Contrapoints videósának cancellingje. Natalie Wynn egy nagyon jó humorú transznő, aki azért hagyta ott a filozófus akadémiai karriert, mert azt érezte, ott csak maguknak írogatnak az akadémikusok, nem fog tudni érdemben hozzájárulni a pozitív társadalmi változásokhoz.
Saját csatornáján, a Contrapoints-on, páratlan intelligenciával, empátiával és kiegyensúlyozottsággal beszél baloldali, feminista, transz és általános kulturális kérdésekről. Az egyik videójában azt mondta, hogy nem érti a nembináris identitást, de nyilván elfogadja. Ha nem is mondta volna, elfogadása minden megnyilvánulásából egyébként is egyértelmű volt.
A nembináris aktivisták azonban megtámadva érezték magukat. Az érzékenységi vetélkedő résztvevői pedig rögtön melléjük álltak, és addig zaklatták Natalie-t, amig törölnie kellett Twitter-fiókját.
A gyűlöletkampány nemcsak pszichésen viselte meg nagyon (amiről rendkívül röviden és diszkréten beszélt csak), de YouTuberről lévén szó, nyilván anyagilag is. És közben nem egy közismert szélsőjobbos provokátorról van szó, hanem az egész újbaloldali szcéna egyik legértékesebb, legcsodálatosabb emberéről.
(„Halál, halál, kiáltja a köznép. – Kiről van szó? – Ki másról, mint aki egy fejjel nagyobb, és polgártársai ezt nem tűrhetik”. Madách Imre: Az ember tragédiája.)
Marie-Luise Vollbrecht biológus a berlini Humboldt egyetemen akart egy előadást tartani arról, hogy a biológiában miért „csak” két nem létezik. Bár ő növények és állatok biológiájáról akart beszélni, transzfóbiával vádolták meg.
Olyan kampány kerekedett ellene, aminek hatására az egyetem biztonsági okokból elhalasztotta a programot. Majd ahelyett, hogy a fenyegetéseket elszenvedő kutatójuk tudományos szabadsága mellett kiállt volna, elhatárolódott tőle.
Bár semmiféle ellentmondás nem áll aközött, hogy a biológusok szerint biológiai értelemben (alapvetően) két nem van, és aközött, hogy a növényeknél és állatoknál sokkal komplexebb emberek még tarthatják magukat nembinárisnak, a nembináris jogok képviselői így is támadva érezték magukat az állítás által, ami egy kiadós zaklatásban és gyűlöletkampányban megvalósuló ellentámadásra „jogosította fel” őket.
Pont, mint a „férfijogi” aktivisták, akik a férfiak jogaiért a feministák ellen harcolva küzdenek. Ez Európában még hír, Amerikában az ilyen esetek mindennaposak.
Példa van még ezer, és a cancellingben végződő mobbingot (zaklatást, kiközösítést) nagyrészt az igazolta, hogy az elkövetők magukat áldozatként tudták azonosítani, így jogos haragból, a nembináris-fóbia ellen küzdve indulhattak csatába. A közönség pedig nem azt mondta, hogy nyugodjatok már le, gyerekek, hanem amellé állt, aki elsőnek kiáltotta ki magát áldozatnak.
A progresszív újbaloldal reflexből szokta tagadni, hogy a cancelling valós probléma lenne. Ilyenkor általában J. K. Rowlingot szokták példaként felhozni. Hát hogyan is tudnák eltörölni a dühös kommentelők a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb nőjét?
Ami igaz, de sajnos a Natalie Wynnéhez hasonló esetből elég sok van. És azt is nyugodtan idesorolhatjuk, hogy hány és hány olyan queerfeminista, transzaktivista van, aki elővigyázatosságból inkább hallgat, amikor mások a szexmunkát ünneplik.
Nem meglepő, az áldozati pozícióból induló mobbing, elhallgattatás sokkal gyakoribb testvérháborús keretek között, mint a sokkal erősebb patriarchális jobboldal képviselőivel szemben.
Az áldozatiság kultusza tette lehetővé azt is, hogy a világot alapvetően a dekolonizáció szemüvegén keresztül néző progresszív újbaloldaliak a Hamasz 2023. október 7-i terrortámadása után ilyen nagy számban ünnepelték a „palesztin felkelők” sikerét. Ha valaki nagy dekolonizációs aktivista, akkor kétségtelenül nehéz elkerülni, hogy Izraelben az agresszív gyarmatosítót, a palesztinokban a folyamatos erőszakkal üldözött őslakosokat lássa – és ez utóbbiak mellé álljon.
Ezt én teljesen érthetőnek is tartom. De hogy valaki erre egy ezer civil izraeli halálát okozó terrortámadást is alkalmasnak lásson, az hajmeresztő. Ezt csak az magyarázza, hogy ezekben a körökben azzal, akit áldozatnak látnak, akkor is szolidarizálnak, ha az áldozat az adott pillanatban még véresebb kezű, és aznap éppen a szokásos agresszor az áldozat.
Ezek a progresszív újbaloldali aktivisták nemcsak, hogy nagyon rosszkor álltak rossz oldalra, de képesek voltak a siklóernyővel, gépfegyverrel érkező terroristák sziluettjét is „szolidaritásuk” jelképeként használni, mintegy a támogatandó palesztin ellenállás jelképként.
Ha vártak volna egy-két hetet, amikor Izrael a szokásos módon sokszoros véres bosszút áll, nyugodtan szolidarizálhattak volna a palesztinokkal. Nem lett volna ilyen visszataszító. Bővebben erről Szily László írt kiváló cikkében.
And now something completely different: sport
Szerintem a transzaktivizmus nem választott jó terepet, amikor a transzsportolók érdekérvényesítéséért síkra szállt a versenysportban. Mert ez sem fekete–fehér kérdés.
Kevés a kutatás és a tapasztalat arról, hogy mely sportokban és mennyire vannak előnyben a transz (vagy interszex) női sportolók a cisznőkkel szemben. És ami van, azt is nehéz jól megítélni a csatazajban.
Bizonyos sportágakban a transzneműség semmiféle előnyt nem jelent, bizonyos sportágakban pedig hátrányból indulnak. Nagyon hiányzik pár évtized távolság, rálátás, ami például megvan a fekete sportolók kapcsán, akik több sportágban előnyben vannak a fehérekkel vagy éppen az ázsiaiakkal szemben.
A kívülálló közönség harci láza a transzneműeket körbevevő balhékban teljesen tipikus.
Megintcsak egy olyan dilemmával állunk szemben, ami egyébként kis/közepes különbségekkel számos más területen ismert. Csak míg azokon mindenki egyszerű, de normális kérdésként tekint rá, a transzneműekkel kapcsolatban az emberek elveszítik a józan eszüket.
A versenysportban elég ritkán voltak adottak a versenyzők közötti egyenlő esélyek. Akinek több pénze van, jobb körülményeket tud teremteni a felkészülésre. Akinek a szülei később kapcsoltak, vagy csak nem akarják tönkretenni a gyerekük életét, hátrányba kerül.
De pusztán a biológiát nézve: bizonyos sportokban például a magasabb emberek vannak nehezen behozható előnyben. Másokban a vékonyak. Megint másokban a kicsik – vagy éppen a tömzsik.
Ez nem csak egyéni szinten van így, hiszen egy nagyobb átlagmagassággal bíró nemzet csapatszinten is előnyben van mondjuk az alacsonyabbakkal szemben. Hanem ha az eddig ismertekhez nagyon hasonló, jó eséllyel nem is nagyobb előny a transzneműségből fakad, akkor a fél internet a női jogok élharcosa, és kivont karddal a viharban, cikázó villámok között meztelen felsőtesttel álló sportorvossá válik.
Teljesen szubjektív kulturális, politikai kérdés, hogy mikor teszünk valamit az előnyös adottságok ellen, és mikor nem. Számos sportban súlycsoportokkal egyenlítjük ki az ilyen különbségeket, hasonló hajókat egy kategóriában indító vitorlásversenyeken évente, kétévente felülbírált pontszámokkal egyenlítik ki a jobb adottságokat.
De nem merül fel senkiben komolyan, hogy a kenyai, etióp versenyzők ne induljanak a maratonokon. Vagy hogy a magasabb játékosok ne induljanak kosárlabdában az alacsonyabbak ellen.
Teljesen megértem, ha valaki szabályokkal akarja kizárni, hogy a férfiak között különösen jó úszónak nem számító Lia Thomson a nők között induljon, és ott nyilvánvaló előnye miatt első legyen. Ugyanakkor azt csak transzfóbiának tudom tekinteni, hogy az olyan sportokban, ahol a transznők biológiája semmi előnyt, vagy akár hátrányt jelent, ne indulhassanak a cisznők között.
Ha a transzjogok ez ügyben gyakran nem is transz harcosai nem vennék magától értetődőnek, hogy a cisznők közötti versenyzés alapvető emberi jog, akkor egy fontos lépéssel közelebb lennénk ahhoz, hogy ezt az egészet normálisan meg lehessen beszélni.
Sorozatunk következő, utolsó részében szó lesz a transzjogok és női terek viszonyáról, ellentmondásairól, valamint mindennek nagyon is komoly politikai jelentőségéről.
Címfotó: Jan Loyde Cabrera – Unsplash
