A transzneműek és a nyelvhasználat

A nyelv is identitásképző része életünknek, még ha nem is vagyunk annyira tudatában, mint a feltűnőbb, nyilvánvalóbb identitásképző elemeknek. A transzneműeknek pedig, nem lévén más választásuk, a nyelvben is „helyet kell csinálni” maguknak. Ami nem megy konfliktusok nélkül.

Kezdjük azzal, hogy ha én „genderkritikus” feminista lennék, akkor sokkal több megértéssel állnék ehhez. Hiszen nem történik semmi új. A feminizmus is újradefiniált egy csomó mindent: mi számít munkának, zaklatásnak, viccesnek, nőiesnek, az is sok konfliktussal járt. Nem gondolom, hogy itt bármi értelmeset lehetne mondani általános érvénnyel, a helyes mérték sajnos az egyrész/másrésztek unalmas, lelombozó birodalmában van egyenletesen elosztva, üveghegyen innen és túl.

Az első rész itt olvasható

A legtöbb queer aktivistának határozott véleménye van a nyelvhasználat sok kérdéséről, és a nyelvhasználat újraszabályozása központi kérdés a queer aktivizmus eszköztárában.

A figyelem érthető. Aki a nyelvet uralja, uralja az emberek gondolkodását is, ennek elméletéről sokat tanulhatunk Orwell 1984-éből, a gyakorlatáról pedig Orbán Viktor Magyarországán. (Akit jobban érdekel, annak Szilágyi Anna cikkeit ajánlom (Enemy in the making, Egy előre bejelentett esküvő krónikája.)

Viszont ha nyelvőr szabadcsapatokat küldünk a nagyvilág megrendszabályozására, akkor érdemes először is pár dolgot jobban megérteni a nyelvvel kapcsolatban, és utána alaposan átgondolni, hogy a szűkös erőforrásainkat mire fordítsuk.

Talán a legfontosabb hiba, amit el szoktunk követni, hogy a rendkívül negatív megítélésű szavakat radikálisan rugalmas definíciókkal használjuk.

Amikor a transzfób / transzfóbia szavakat használjuk úgy, hogy olyan gondolatokat, érzéseket, kérdéseket is ezzel bélyegzünk meg, amelyek mögött nem áll a transzneműek gyűlölete, akkor sokat ártunk mindkét félnek. Miként a hasznavehetetlen definícióval használt férfi / nő szavak, ez is oda vezet, hogy az állításaink jelentős része értelmetlen lesz, ráadásul rosszkor, fölöslegesen eszkaláljuk a vitát.

A transzneműség és a kapcsolódó jogkövetelések körül számtalan dilemmás, nehéz kérdés van, amikről gondolhatnak az emberek transzaktivista szempontból problémás dolgokat – és ezeket mégsem szabad mind transzfóbiának nevezni.

Például, ha valakinek kételyei vannak azzal kapcsolatban, hogy egy tisztán identitásalapon, öncímkézésre épülő rendszerben a női terekbe olyanok is bekerülhetnek, akik oda nem illenek. Ha nem gondolja rendben lévőnek, ha transznők a cisznőkkel minden további nélkül együtt indulnak a versenysportokban.

Ha leszbikus szexpartit szervez, ahol nem akar péniszeket. Ha egy női segélyvonalhoz nem akarnak felvenni egy transznőt, mert férfias a hangja. Ha valaki a péniszt férfi, és a vulvát női nemiszervnek tartja.

Most mindegy, hogy én ezekről mit gondolok, vagy hogy a transzaktvistáknak mennyire van igazuk, ha ezekkel vitában állnak.

Most csak annyit szeretnék, hogy lássuk a rengeteg és nagyon fontos fokozatbeli különbséget az ilyen esetek és a valódi transzfóbia között, vagyis a transzneműség létének kétségbe vonása, a transzneműek ellen, mint megtévedt, perverz emberek elleni uszítás között – és ne használjuk mindegyikre ugyanazt a szót.

Minél több mindenben „fedezzük fel a transzfóbiát”, annál kevesebb értelme lesz a transzfóbia szónak.

E kifejezés jelentőségének megőrzése leginkább, nekünk, transzneműeknek fontos – és mégis leginkább mi járunk élen az elinflálásában.

Amikor a transzneműek ennyire erőlködnek a rájuk nézve sértő dolgok listájának bővítésén, a világ maradék, értelmesebb része zavartan fog fölöttünk állni és bennünket fog teljesen jogosan hülyének nézni. Megnehezítjük, hogy mellénk álljanak, hogy segítsenek.

Azok, akik esetében csak arról van szó, hogy nem tudják bevenni az általunk diktált sebességgel az általunk kitűzött kanyarokat, vagy nem elég képzettek az aktuálisan elvárt szóhasználat tekintetében, jó eséllyel fel fogják adni a velünk való szolidaritást, ha letranszfóbozzuk őket.

A nyugati világban ugyanez történik a rasszista, rasszizmus szavakkal. Magyarországon ez még kevésbé történt meg. Nem fogok mélyebben belemenni e kérdéskörbe ebben az esszében, de jelezni akartam, hogy a baloldal globális trendjéről van szó, nem csupán a (magyar) transzaktivisták egyik rossz szokásáról.

A nyelvőrség saját köreinken belül is aktívabb, mint ahogy az okvetlenül szükséges lenne.

Sokkal több megengedő attitűdöt javaslok például azzal kapcsolatban, hogy milyen szavakat fogadunk el mások öndefiníciójára. A kívülálló most bizonyára értetlenül néz, hiszen a legtöbb transznemű pont az öndefiníció mindenek fölötti, megkérdőjelezhetetlen volta mellett kardoskodik. A probléma az, hogy ők is csak az öndefiníciók általuk összeállított listájában szereplő identitások feltétlen tiszteletét várják el.

Ha valaki viccből trannynak nevezi magát, akkor már a csoport habozás nélkül leszedi a fejét, mert ők ezt magukra nézve sértőnek találják.

A dolog azért érdekes, mert queer körökben egykor alapvető tudás volt, hogy milyen ereje és milyen történelme van az elvben vagy egykor sértő, hozzánk vágott szavak felemelésének, letisztításának és büszke vállalásának.

Sértő szó volt egykor a queer, ami ma az egész mozgalom egyik fő önmeghatározása. Sértő volt a punk (jelentése: szemét), ami aztán egy másik közösség önmeghatározása lett. A dyke szó a leszbikusokra használt szitokszó volt –, ma pedig a leszbikusok és barátaik világszerte szerveznek dyke felvonulásokat.

Egy sértő szót felemelni és büszkén magunkra venni nagyon erős hatalmi aktus lehet: visszaszerezzük vele a hatalmat önmagunk és az önbecsülésünk fölött, megmutatjuk, hogy másoknak nincs hatalmában megítélni, felcímkézni bennünket. Szabadok vagyunk. Nem tudnak rajtunk fogást találni. Kinevetjük őket. A saját fegyverükkel védjük meg magunkat.

Többször kaptam kiadós letolást a többi transzaktivistánál, amikor azt mondtam, hogy én a tranzícióm előtt férfi voltam. Férfitestem volt, férfiként kezelt a környezetem és férfi volt az identitásom, tehát nyilván férfi voltam.

Az öndefiníció tiszteletben tartásának kötelezettsége ebben az esetben sem állt meg, szerintük én akkor is nő voltam, és annak oka, hogy én nem így látom, szerintük nem más, mint a belsővé tett transzfóbia.

Próbáltam amellett érvelni, hogy a nő szónak semmi, de semmi értelme nem lesz, ha olyan definícióval próbáljak használni, amiben az én korábbi, tényleg minden szempontból férfi énem is nőnek számít. De mivel ők a transzfóbiával szemben harcoltak, Grétsy László-i próbálkozásaim kudarcot vallottak.

Magasházi Mónika egy nagyon szép szövegben arról írt, hogy tranzíciója ellenére a gyerekeivel való kapcsolatában számukra ő továbbra is apa. A „transzközösség” nem kis része a széljobbosokkal azonos módon küldte el őt ezért a fenébe.

Hatvanéves, kedves, német leszbikus barátnőm panaszkodott, hogy az általa is alapított, leszbikusokat segítő egyesületben nem szólíthatja meg a többieket azzal, hogy Drága Leszbók, mert valaki nembináris lett, és innentől a csoport leszbikusokként való megszólítása nembináris-fóbia, a nembinárisok láthatatlanná tétele. Mondja azt, hogy Kedves Emberek.

Pedig nyilvánvaló, hogy neki és a többieknek éppen az volt ebben a körben a fontos, hogy itt leszbikusok vannak együtt, és nem csupán emberek, mint mindenhol máshol.

Ennek az értéke azonban nem volt elég ahhoz, hogy aki magát már nem nőként, vagyis leszbikusként határozza meg, az azt mondja: Ne hülyéskedjetek, ettől még nyugodtan írjátok azt az emailbe, hogy Kedves Leszbik, fogom tudni kezelni a helyzetet. Vagy hogy azt mondja, akkor majd találkozunk egyéb körökben, ezt meghagyom nektek olyannak, amilyennek szeretitek.

A példát azért említem, mert nagyon jellemző.

A queer- és transzaktivisták nyelvi definíciókkal kialakított rossz viszonyához hasonló a nyelvi reprezentáció kérdése. Régen nyugodtan lehetett azt mondani, hogy télen hideg van, nyáron meleg, és kirándulni jó, mert mindenki értette, hogy ettől még időnként télen meleg, nyáron hideg van, és ugyan kirándulni jó, de néha azért rossz.

Mint azt bizonyára már mindenki tudja: ennek vége. Mert ha nem nevezem explicit néven a statisztikai értelemben akár elhanyagolható kivételeket, akkor nem fogalmaztam inkluzívan.

Így válik a csupán bizonyos szempontból „pontatlan”, de nem kirekesztőnek szánt „a nőknek vaginája van” kifejezés sokak szerint transzfóbbá, mert vannak nők, akiknek péniszük van, és vannak olyan személyek, akiknek vaginájuk van, de nem nők.

Ugyan igaza van a progresszív újbaloldali vagy queeraktivistáknak abban, hogy a láthatóság fontos, ezt gyakran olyan erőszakosan és ostobán toljuk, hogy az elmondhatatlanul ciki. Ha „a nőknek vaginájuk van” kijelentést transzfóbiaként üldözzük (ez nem elszórt és szélsőséges példa, rendszeresen előfordul), akkor jó eséllyel tényleg igazuk lesz azoknak, akik a transzaktivizmusban nőellenességet (is) látnak.

Olvastam egy tudományosnak szánt cikket a női orgazmusokról. Külön tárgyalták a transznők orgazmusát – egybevéve azokat, akik semmiféle orvosi beavatkozáson nem estek át (vagyis 100% férfitesttel dolgoztak), azokat, akiknek megvolt a péniszük, de szedtek tesztoszteronblokkolót (ami kinyírja a libidót, csökkenti vagy teljesen megszünteti az erekciós és az orgazmuskészséget), és azokat, akiknek volt nemi megerősítő műtétje (ami nagyban befolyásolja az orgazmuskészséget).

Tehát három olyan kategóriát tettek egybe, amik radikálisan másképp néznek ki, de mivel transzkörökben nem illik különbséget tenni testi alapon, sem azt méricskélni, hogy ki mennyire transz, ezért így publikálták a kutatást.

Ez radikális transzaktivista szemmel rendben volt, tartalmilag viszont tökéletesen értelmetlen.

A hülyeség koronáját azonban ott tette fel magára a szerző, ahol azért szabadkozott, mert a nembinárisok orgazmusát nem vizsgálta: ott ugyanis a nemi szervek lehető legtágabb spektruma került volna egy kategóriába, tehát a „kutatás” eredményének még kevesebb értelme lett volna.

Mindezzel viszont megfelelt annak a politikai elvárásnak, hogy igazodjon az emberek öndefíniciójához, és ignoráljon minden mást.

A rosszul alkalmazott inkluzivitás egyik legsikeresebb, de viszonylag ártalmatlan példája a régi szivárványos zászló új, „progresszív” változata. Kezdetben vala a szivárványos zászló, ami további differenciálás nélkül volt a nemi identitásuk vagy preferenciáik miatt kisebbségbe tartozók zászlaja.

Aztán beletették a transzzászló színeit – holott a transzneműek eddig is épp annyira voltak reprezentálva a zászlóban, mint mindenki más. És tettek bele barna és fekete csíkokat, a színes bőrű emberek tiszteletére – akik a világ a fehér emberek uralta részében valóban hátrányos megkülönböztetés elszenvedői, de ennek semmi, de ennek semmi köze a queerséghez.

Több értelme lett volna a hajléktalanokra emlékezni az egyik ficakban – hajléktalannak a világon mindenütt nagyon rossz lenni, és a queerségük miatt sokan kerülnek az utcára. Vagy az autistákra – az se egyszerű, ráadásul nagy átfedése van az LMBT-csoporttal. Később aztán bekerült egy karika is az interszexuálisoknak.

A valóság nyelvi photoshopolása és a külföldiek keresztje: a névmások

A transzneműek és a nyelv nehézkes viszonya Magyarországon még viszonylag egyszerűbb keretek közé van szorítva, nekünk ugyanis hatalmas szerencsénk van a névmásokkal. Férfiak, nők, nembinárisok: mindenkinek egy névmása van, az ő.

Német nyelvterületen normális kérésnek számít, ha valaki azt kéri, hogy róla „névmások nélkül” beszéljenek, mert ő „nem használ névmást”. Angolban, ha valaki nem érzi magát jól a férfi vagy a női névmással, még mindig ott a viszonylag elterjedt, egyes számban, semleges nemre használatos they, ami ilyen formában is szervesen illeszkedik a nyelvbe, használata kis-közepes gyakorlattal teljesen jól működik.

A névmások történetesen a világ összes nyelvében használatosak. Vannak nyelvek, ahol nincs jövő idő, nincsenek módbeli segédigék vagy névelők, névmások mégis minden egyes nyelvben kialakultak, mert a nyelvet leegyszerűsítő funkciójuk ennyire fontos.

És lőn: valakiről névmások nélkül beszélni nagyon komoly plusz figyelmet igényel. Mivel a hiba kellemetlen, ezért az egész beszélgetés sokkal stresszesebbé válik. A nyelv csikorog, szenved, megbonyolódik – különösen a német, ami szerencsétlen már amúgy is rémesen darabos, körülményes.

Nem válik jobbá a helyzet, ha valaki azt kéri, hogy a német nyelvben használjuk rá az angol semleges they-t.

Ha megkérdezzük, miért veti alá ilyen kínzásnak a környezetét, a válasz a következő lesz: mert egyik névmással sem tudok azonosulni, egyik sem fejezi ki a személyiségemet.

Ezt az elvárást a névmásokkal szemben támasztani hatalmas tévedés, a nyelv súlyos félreértéséről árulkodik. A névmások nem azért léteznek, hogy személyiségünket annak teljes árnyalataiban és mélységeiben kifejezzék, hanem hogy a nyelvet leegyszerűsítsék. Pont annyira nem feladatuk, mint a vérképünknek vagy a személyi igazolványunk számának.

Azonban ez is legitim elvárássá válhatott egy olyan csoportban, ahol a reprezentációt ennyire félreértik és túlértékelik, az öndefiníció és minden, ami egyesek szerint abból következik pedig megkérdőjelezhetetlen.

Hogy ez az elvárás mennyire szerencsés, arra jó illusztráció a következő történet. Berlintől egy órára, egy faluban lakom, ahol kis közösségünk új lakótársat keresett. Jött egy harminc körüli srác, aki nem használt névmást, és igyekezett mindenki másról is csak személyként, emberként beszélni, ami németül lehetséges, csak borzasztó körülményes. Hárman voltunk állandó lakók, két férfi és én, mind a hárman az első emeleten laktunk. Ő kitalálta, hogy az első emeleti konyha legyen teljes mértékig vegán, a földszinti pedig vegyes. Ezt pont akkor beszélte meg a két másik férfival, amikor én nem voltam ott. Ők mondták, hogy részükről rendben, de beszélje meg Blankával is. Ezután a gendersemleges srác átrendezte a két konyhát, majd másnap reggel közölte velem a nagy hírt, és megkérdezte, hogy „ugye rendben”? Amikor mondtam, hogy nem, álláspontomat rendkívül intoleránsnak találta és megsértődött.

Vagyis megjelent egy másokhoz tartozó térben, rögtön jogosultnak érezte azt a saját igényeire formálni, ezt a két másik férfival leboltolta, és amikor az ott szintén házigazdai minőségben lévő, a történtekkel utólag szembesített nő nemet mondott otthonának átalakítására, akkor ő ennek a nem-nek a létjogosultságát kétségbe vonta, és magát tartotta áldozatnak. A helyzetben megtett mindent, amit csak a toxikus macsó viselkedés megtehetett – de ő nem volt férfi, szerinte a gender az csak egy társadalmi konstrukció, amit vissza kell utasítani, nincsenek férfiak és nők, csak személyek.

Nyugat-európai, progresszív újbalos a körökben számos ilyen „személy” van, és cseppet sem tudatosabbak, jobbak, mint azok a férfiak, akik vállalják, hogy férfiak.

Azt gondolom, hogy a „genderkritikus” feministáknak sok igazságuk van abban, hogy a queerfeministák, a transzaktivisták a nemek körüli „káosz” teremtésével részben a nők elnyomását teszik láthatatlanná, és azokat a tényezőket teszik nehezebben megfoghatóvá, amik a nők életét teszik nehezebbé. Ez a tipikus példa sajnos az ő vádjaikat is alátámasztja.

Mint ahogyan láthatatlanná teszi a rasszizmust, ha azt mondjuk, „legyünk színvakok, mi nem nézzük, hogy ki fehér és ki nem”, vagy fedi el a homofóbiát, ha nem vagyunk hajlandóak azzal foglalkozni, hogy vannak melegek.

Jelenthet az egyes embereknek megkönnyebbülést, ha a férfi vagy a női kategóriából a nembináris kategóriába lépnek át, és ennek értéke nem lebecsülendő. De ez nem megoldás arra a problémára, amire a feminizmus a válasz.

A nembináris nők ugyanúgy kétezer szempontból a nők elnyomásának áldozatai maradnak és a nembináris férfiak ugyanúgy kétezer szempontból annak a férfi kategóriának maradnak részei, amivel sok mindent kell tenni: ezt mutatja a performált nem jelentősége.

(A nembináris nők és a nembináris férfiak kifejezéseket a berlini nembináris filmfesztivál szervezői használták magukra, és én jó nyelvi megoldásnak tartom: az identitást is kifejezi, ugyanakkor szükség esetén a környezetnek is segítenek a tájékozódásban azzal, hogy utalnak a tartalomra.)

A transzaktivizmus és a prostitúció vs szexmunka virágzó aknamezeje

Nem akarom az ezzel kapcsolatos problémákat a transzaktivizmus nyakába varrni, mert ugyan a szexmunka-párti aktivizmussal való átfedésének sajnos jó okai vannak, a kérdés elaknásításában akadnak még bőven ludasok: a transzneműek ellenségei, a transzfób feministák, és a transzneműek kellemetlen barátai, a pornóipar.

Az egyik iskola szerint a prostitúció és a többé-kevésbé vele szoros összefüggésben létező pornóipar nagyon káros, mert nem szabad arra szocializálni a férfiakat, hogy pénzzel kontrollt vásárolhatnak a nők teste fölött.

A szexipar a benne részt vevő nőknek és a pornón felnevelt férfiak partnereinek olyan súlyos károkat okoz, amiket nem szabad tolerálnia az államnak. Ezért fel kell számolni – ezt jelenti az abolicionizmus szó –, akkor is, ha nyilván tudjuk, hogy ez nem fog sikerrel megtörténni.

Ez az iskola és követői általában a svéd vagy skandináv modellt szokták preferálni, mely szerint a szex vásárlása büntetendő, de a prostituáltat magát nem büntetik. Ennek oka, hogy a prostitúciót végző, valószínűleg arra kényszerült vagy kényszerített nő helyzetét csak tovább rontja, ha a rendszer őt is üldözi.

Feminista szempontból ez elég koherens érvelés.

A másik iskola, a szexmunka narratíva ezzel szemben azt mondja, hogy ne álljunk be abba a hosszú sorba, ahol a férfiak, a világ, az állam és az egyház megmondja a nőknek, hogy mit szabad tenniük a testükkel.

A szabad szexualitás és a testi önrendelkezés éppenhogy a feminizmus egyik vívmánya, ezért ha a nők a szexmunkát választják, és a vele többé-kevésbé szoros összefüggésben létező pornóipart, akkor azt el kell fogadnunk.

A prostitúciót éppen a benne élők érdekében normalizálni kell, a megbélyegzésük tulajdonképpen nőellenesség, ezért azt szexmunkának kell hívni, annak végzése pedig élvezze a feminizmus védelmét. E szexmunka-narratíva hívői is elismerik, hogy a stricik és kényszerítés valódi probléma, ezért az így dolgozó nők esetét legalább elvben ők is külön kategóriában nézik.

Feminista szempontból ez is elég koherens érvelés.

Egy jól láthatóan nehéz, rendkívül összetett kérdésről van szó, ahol mindkét oldalon jó érvek vannak, és mindkét álláspont mellett lehet jóhiszeműen, jó szándékkal, a támogatásra szoruló nők érdekeit nézve állni.

Ehhez képest a két oldal között tengermély lövészárok húzódik, ami ráadásul egybeesik egy másik megosztó szakadékkal: a transzneműek és jogaik elfogadásával vagy elutasításával.

Az egybeesés nem véletlen. A transzneműek között sokan (a transzfóbia miatt) nehezen találnak rendes munkát – ezért jobb híján prostitúcióra kényszerülnek. Az orvosi tranzíció tetemes költségei is jó érvet szolgálnak erre, illetve az a tény, hogy sok férfinak vonzó lehetőség, hogy egy műtéten át nem esett transznővel lefeküdve nem kell megkérdőjeleznie az életénél is fontosabb heteró identitását, és mégis szophat péniszt.

Így történt, hogy a transzfób / transzkritikus / genderkritikus feministák szinte kivétel nélkül abolicionisták is – önmagukat a legrosszabb esetben akár azzal is megtámogatva, hogy transznőnek csak a túl sok pornót néző, megzavarodott férfiak hiszik magukat.

A transzneműek , illetve a velük szimpatizáló feministák és szervezeteik pedig szinte kivétel nélkül a szexmunka és a pornóipar normalizálása mellett vannak, rosszabb esetben azt feminista vívmányként ünneplik (lásd: a bizonyára legfontosabb transzszervezetet, a Transgender Europe-ot).

A probléma súlyos és nagyon is valós. Több olyan feminista ismerősöm van, aki a transzjogok támogatója, de mélyen hallgat arról, hogy ellenzi a szexmunka-narratívát, mert a transzaktivisták és szövetségeseik leszedik a fejét. Vannak szervezetek, akik nem merik elítélni a szexmunka-narratívát, mert attól tartanak, hogy nem kapnának több támogatást a nyugati donorszervezetektől.

Ma Nyugat-Európában egy feminista tüntetésen a prostitúciót elítélni megosztó, bátor tett, amit aligha lehet konfliktusok nélkül megúszni; a feminista szervezetek az anyagi ellehetetlenülést kockáztatják, ha abolicionista álláspontot foglalna el – ez elképesztő és szörnyű, ebben pedig a transzaktivistáknak és szövetségeseiknek nagyon komoly felelősségük van.

Sorozatunk következő részében a progresszív újbaloldal egyik fő jellegzetességéről, az áldozati szerepek kultuszáról, és a vele szorosan összefüggő cancellingről lesz szó. A negyedikben a transzneműek versenysportban való részvételéről, valamint a transzjogok és női terek viszonyáról, ellentmondásairól, valamint ennek az egésznek a politikai jelentőségéről.

Címfotó: RDNE Stock project – Pexels