avagy fityegő függelék a Saját ketrechez

„1.Mert látám akkor a mennyek asztalát, melynek közepén az Úrjézus trónolt tündöklő fényben.
2.És bizony mondom tinéktek, azok foglaltak a jobbján helyet aranyló serlegek és pizzás dobozok között, akik elolvasták és megértették azt, amiről kommenteltek!”
Blanka könyve, 4.6, 1-2

Sorozatunkban a progresszív újbaloldal, feminista, queerfeminista és transzaktivista csoportok kritikájáról írunk, azzal a céllal, hogy a baloldal újra hiteles, a lényeges dolgokra válaszokat kínáló erő lehessen.

Összefoglaló

Mára bizonyára Magyarországon is egy, a lengyelhez hasonló politikai rendszer van kialakulóban: ahol egy európai, szalonképes, demokratikus jobboldali párt és egy az ilyen normákkal szemben álló jobboldali erő versengése dominál, baloldal pedig sehol. Így érdemes arról gondolkodni, hogy miként lehet ilyen keretek között a hiteles baloldali politikának legalább a magját megőrizni.

A magam részéről ehhez akarok hozzájárulni, amikor a progresszív újbaloldal, feminista, queerfeminista és transzaktivista csoportok kritikájáról írok.

A szövegben amellett érvelek, hogy egy sokkal nyitottabb, odafigyelő, a véleménykülönbségeket jobban elfogadó baloldali aktivizmusra van szükség – különösen azokban a közegekben, amelyeket a woke, cancel culture vagy identitáspolitika címkékkel szoktak leírni.

Az identitáspolitika általában a törzsi gondolkodást és a polarizációt erősíti, és ezzel károsabb, mint gondolnánk. Ha így politizálunk, akkor nemcsak, hogy ugyanazokat a hibákat követjük el, mint a jobboldal, de a saját dolgunkat is megnehezítjük, a saját céljaink elérésétől is távolabb kerülünk.

Ha nem tudunk a többségi társadalommal mint velünk egyenrangú féllel párbeszédet folytatni, őket jobban érteni, eljelentéktelenedésünk tovább fog folytatódni.

Ellenfeleink, vitapartnereink meghallgatása, érzéseinek, motivációinak, érveinek megértése ugyan „erőforrásigényes” dolog, de sokszorosan megtérül.

A szöveg sokat foglalkozik kritikus éllel a queer-feminizmus, transzaktivizmus témáival, hibáival – nem azért, mert ők a legrosszabbak, hanem mert hiszek az önkritika és a példamutatás erejében, és mert ezeket ismerem belülről.

A főbb vitás kérdésekben a legritkább esetben teszem le a garast valahol, inkább azt akarom demonstrálni, hogy ezek nem fekete-fehér problémák, mindkét oldalnak lehetnek legitim érvei, és eszerint kell egymáshoz állnunk.

Ez a cikk a másképp gondolkodó átlagemberekkel való viszonnyal foglalkozik, és nem a fasisztákkal, a különösen kártékony, reménytelen rasszistákkal, nőgyűlölőkkel, homofóbokkal, transzfóbokkal való bánásmóddal. Az ő elítélésük, bojkottjuk, megszégyenítésük, rendezvényeik megzavarása – miként a feminizmus és a polgárjogi mozgalmak történelme során mindig – továbbra is legitim és szükséges eszköz.

A tárgyalt témák: törzsi gondolkodás, miért került a transzneműség a kultúrharcos fókuszba, mikor mit értünk azon, hogy valaki férfi vagy nő, a transzneműek és a nyelvhasználat, névmások, prostitúció vs szexmunka, áldozatiság kultusz és cancelling, transzneműek a versenysportban, transzjogok vs női terek.

Mi a kritika tárgya?

Nem az „identitáspolitika”. E szó elhangzása nagyjából annyira megbízható jele a vita értelmetlenségének, mint az egymáshoz vágott műanyag sörös poharak: biztos, hogy mást ért alatta mindenki, és biztos, hogy mindenki ideges lesz. Valamennyire azért érdemes egy kis rendet tenni. Identitáspolitika a feminizmus is, és identitáspolitika, amit az Orbán-kormány visz. Identitáspolitika, amikor valaki egy csoport valamely identitására koncentrálva, a többséggel vagy a másokkal szembeállítva annak érdekeit képviseli (vagy ezt állítja).

Az identitáspolitika előnye, hogy felszalámizás alatt álló kisebbségeknek nagyon fontos erőforrás az identitásuk megerősítése.

Sokszor teszi lehetővé, hogy a „lényegről” beszéljünk, például, hogy ne kelljen gazdasági érveket hozni egy kisebbség üldözése ellen – fogadják el egyszerűen azt, hogy ezek mások, és tekintsék legitimnek az abból következő, más szükségleteket. Például: a kárpátaljai magyarok használhassák az anyanyelvüket minél szélesebb körben, kultúrájuk ápolását az állam segítse – csak és kizárólag mert ők magyarok, és ezt szeretnék.

Az identitáspolitika hátránya, hogy nagy valószínűséggel fogja fenntartani és tovább erősíteni a társadalmi polarizációt.

Nehéz elkerülni, hogy akitől akarunk valamit, ne az identitásában érezze magát támadva – ami nyilván megnehezíti a dolgunkat.

Mára az aktivizmus, az érdekképviseleti politika alapértelmezett beállítása az identitáspolitika lett, ami nem volt mindig így és nem szükségszerű. Továbbra is vannak alternatívái, vagy lehet kevésbé polgárháborús módon csinálni, de ezen eszközökre már nehezebben gondolunk.

Kritikám tárgya tehát az általában véve vett woke vagy identitáspolitika helyett egy fundamentalista attitűd, ami egyre jobban terjed a mai baloldali / emberi jogi / social justice / aktivisták körében.

Jellemzője, hogy nagyjából habozás nélkül olyan erkölcsi alapot érez maga alatt, ami hadüzenetre jogosítja fel, de párbeszéd iránt nem érdeklődik – pedig egy társadalomban, amelyben másképp gondolkodó emberek is vannak, ez elkerülhetetlen.

Leírásánál óvatosan használok olyan szavakat, mint cancel culture, woke, mert ezen címkék felbukkanásától mindenki rögtön harci üzemmódba kerül, ami eleve kizárja az árnyalt, új gondolatok befogadását. Eszem ágában sincs a woke kultúra ekézésére szánni egy hosszú esszét, amikor az amerikai republikánusoknak meg a magyar kormányzati identitáspolitikának fő eleme lett az általa woke-nak titulált szalmabáb püfölése.

Mindenesetre és sajnálatos módon tény, hogy számottevő átfedésben van az általam kritizált fundamentalista attitűd azzal, amit a woke és cancel culture alatt értünk.

Tim Urban, a Wait, but why? blog szerzője What’s our problem? című könyvében a Social Justice Fundamentalist (SJF) címkével jelöli a kérdéses attitűdöt.

Szerinte a SJF nagyon lényeges dolgokban különbözik a korábban meghatározó liberális social justice mozgalomtól. Még a liberális social justice mozgalom a társadalom olyan alapjait nem akarta megváltoztatni, mint a tudomány, az objektív igazság, az értelem funkciója, addig a fundamentalisták ezeket is kétségbe vonják.

Ha az igazságérzetük azt diktálja, nem tekintik magukra nézve kötelezőnek a bizonyítás, a korrekt érvelés kötelezettségét – sőt, ezt az elvárást is az elnyomás eszköztárába sorolják.

A liberális social justice mozgalom magától értetődőnek tekintette a párbeszéd alapvető fontosságát, míg a fundamentalista verzió sokkal erősebben véleménybuborékba szorul, azt akár aktívan védve is – és ebben gyakran semmi rosszat nem lát (ami az egyik legbiztosabb előfeltétele annak, hogy az ember egy idő után hülyeségeket gondoljon).

A párbeszédet az ellenséggel, kritikájának tárgyával többnyire a saját biztonságára apellálva (safe space) elutasítja. A SJF morálisan nagyon nem koherens.

Bőrszíntől, nemtől, társadalmi státusztól függően egészen máshol húzza meg a határt a tolerált vagy nem tolerált attitűdök és viselkedésformák között,

milyen kijelentéseket fogad el a fehér vagy a fekete emberekről, transz- vagy cisznemű embertől, mi számít rasszizmusnak, szexizmusnak, makroagressziónak, mikroagressziónak vagy még annak sem.

Szerintem a legfontosabb különbség: a szólásszabadsághoz való viszony. A fundamentalisták ha nekik nem tetsző véleményekbe ütköznek, nem haboznak azokat „morális alapon” elhallgattatni – így a progresszív újbaloldal mind gyakrabban a szólásszabadság ellenségévé vált.

A törzsi gondolkodás – pontosabban a mi törzsi gondolkodásunk

Aki látott már internetet az elmúlt húsz évben, az tudja, hogy a törzsi gondolkodás, a polarizáció, a különböző társadalmi csoportok egyre szélsőségesebb és egyre mérgesebb szembenállása nagyon súlyos probléma – nemcsak politikai vagy feminista, transzkörökben.

Két okból foglalkozom a polarizáció, a törzsi gondolkodás veszélyességével a saját magunkra, a baloldali, queer, feminista csoportokra helyezett fókusszal.

Az első ok az, hogy ugyan a progresszív újbaloldal ritkán van kormányon (sőt), gondolkodásunk így is nagy hatással van az általános közbeszédre. Arra pedig, hogy a minket érintő, nekünk fontos ügyeket miként tudjuk megbeszélni másképp gondolkodó polgártársainkkal, már politikai hatalom nélkül is hatalmas befolyásunk van.

Tehát a saját ügyeink képviselete nagyban függ attól, hogy mennyire adunk teret viselkedésünkben a polarizációs logikának, azaz hogy a másként gondolkodókkal szemben miként lépünk fel.

Ez az egyik fő okom arra, hogy akkor is nyilvános önkritikával foglalkozzak, ha a nyugati identitáspolitika túlkapásaitól mi, magyarok messzire vagyunk. Ez nem a mi „hibánk”.

Meggyőződésem: ha az épülő-szépülő jobboldali autoriter rendszer nem tartana minket távol az egyetemi-kulturális vagy a politikai élet hatalmi pozícióitól, mi is ugyanazokat a hibákat követnénk el, mint szerencsésebb helyzetben lévő nyugat-európai, amerikai elvtársaink. Mert mi is hasonlóan gondolkodunk.

A másik okom az, hogy nyilván tudnám hosszan kritizálni a jobboldali, konzervatív gondolkodást annak megosztó, szélsőségek felé terelő beszédmódja miatt, de lájkvadászaton kívül sok értelme nem lenne. Az önkritikában jobban hiszek

– és ha arról akarok írni, miért nem célravezető egymást egyre nagyobb hévvel gyepálni, akkor ezt különösen érdemes nem a másik gyepálása közben képviselni.

Végre bele a lecsóba

Ha környezetemnek arról beszéltem, hogy miért nem jó az a hang és attitűd, ahogy a progresszív újbaloldali aktivisták tolják az identitáspolitikát, akkor kivétel nélkül az volt az első válasz, hogy „a mi dühünk teljesen jogos, és nincs kimutatható hatással a közbeszédre az állami propagandával szemben”.

Ami igaz, de félrevezető.

A közéleti viták nagyon nagy része nem a velünk szemben álló vitapartner meggyőzéséről szól, hanem a minket figyelő, még nem teljesen elkötelezett közönség megnyeréséről. A közönség kritikus részét pacifikálni próbáljuk, a bizonytalanokat megnyerni, és akik eddig is velünk értettek egyet, őket érveikben és motivációjukban próbáljuk megerősíteni.

Ha mi vagyunk a demokrata vagy a republikánus párt Amerikában, vagy a Fidesz Magyarországon, akkor racionális döntés lehet a helyzetet eszkalálni: reális az esély, hogy hatalomra jutunk, és akkor egy elkötelezett hátország nagy segítségünkre lehet.

Nincs ez így, ha roma, LMBT-ügyekben, bármilyen, akár csak távolról feministának számító ügyben próbálkozunk magunknak támogatókat szerezni.

Progresszív gondolatok mögé Magyarországon akkor se lehet többségi támogatást szerezni, ha az nem egy kisebbségnek, hanem a többségnek volna fontos – lásd például a környezetvédelem helyzetét.

Bár egy radikális szárny mindig jól jön, a többségi társadalom megértése nem egy átugorható lépcső, ami nélkül csak a további gördülékeny anyázásokban bízhatunk.

Ha valakivel vitában állok, a legritkább esetben fogok eljutni a célomhoz úgy, hogy jobb érvekkel meggyőzöm arról, hogy a nézetei helytelenek, és így állítom át az én oldalamra. Muszáj jobban koncentrálni arra, hogy milyen egyéb módon javíthatjuk a pozíciónkat.

Ha beláttuk, hogy szükségünk van a többségi társadalom megértésére, akkor a leginkább kézenfekvő eszköz ennek megszerzéséhez az, hogy elsőnek mi értjük meg őt. Ha azt akarom, hogy hallgasson meg valaki, nekem is meg kell hallgatnom őt.

Nyilván nagyon egyszerű ezt az állítást olyan irányba kiforgatni, hogy az abszurd és igazságtalan legyen. Például: hogyan kérhetem számon egy bántalmazó kapcsolatban élő áldozaton, hogy megértse az elkövetőt? Ugyan a hasonlat eléggé jól leírja a legtöbb kisebbségi csoport helyzetét Magyarországon, álljunk mégis ellen a vita gyors eszkalálására érzett kísértésnek, és egyszerűsítsük kicsit a kérdést.

Ha párommal konfliktusunk támad, mindkettőnknek lehet bőven indoka arra, hogy miért az egyik vagy a másik nézőpont a helyes. Ha nemcsak mindketten a magunk „igaza” mellett érvelünk, hanem a másik számára is jól láthatóan és hallhatóan próbáljuk minél jobban megérteni, hogy a másik igénye milyen szükségletekből táplálkozik, miért fontos neki, akkor az első kézenfekvő hasznos fejlemény az lesz, hogy akár találhatunk módot mindkettőnk szükségleteinek kielégítésére.

A másik hasznos fejlemény az lesz, hogy ha úgy érezzük, hogy a másik érti és átérzi a szükségleteinket, szempontjainkat, akkor nagyobb valószínűséggel fogunk kompromisszumot találni vagy egyszerűen elfogadni, hogy a másik mást akar.

Ez látszólag nem logikus – mégis így van és nagyon fontos.

Az egyik legfontosabb szükségletünk, hogy úgy érezzük: látnak és értenek minket. Minket és az érzéseinket, hogy így, ahogy vagyunk, helyünk van a világban. Ha ez a szükségletünk kielégítést nyer, sokkal engedékenyebbek leszünk a vita „tulajdonképpeni” tárgyában is.

És fordítva: ha eltöltöttünk valamennyi időt csendben, odafigyelve a másik szükségleteivel egy térben, jobban meg fogjuk érteni őket, és nagyobb valószínűséggel fogjuk azt gondolni: azoknak is helye van a nap alatt.

Az odafigyelés egymásra nem okvetlenül egyenlő feladat. Aki erősebb, jobb helyzetben van, akinek „lejt a pálya”, annak bizonyára a szükségletei is jobban és régebb óta láthatóak, így tőle joggal várhatunk el bizonyos önkorlátozást.

Ha ez mind nem is megy, egyszerű és hatékony első lépés lehet: ne viselkedjünk úgy, mintha az összes témánk fekete-fehér vagy teljes biztonsággal megítélhető lehetne.

Ha a transzaktivizmusról van szó, akkor ez különösen nyilvánvaló. Vannak részterületek, amikről határozott és magabiztos véleményem van, és azt gondolom, hogy normális ésszel elég egyértelműen látszik a nagyjából helyes válasz. De van, ahol van véleményem, ugyanakkor tudom, lehet ezt máshogy is látni. És vannak olyan kérdések, ahol gondolok valamit, de öt éve, tranzícióm elején mást gondoltam, pláne mást gondoltam előtte – és, irgalom atyja, ne hagyj el, tíz év múlva talán megint mást fogok gondolni.

Mikor, ki számít nőnek? Milyen szempontból? Mikor, meddig kötelessége a társadalomnak, az államnak követnie az egyén akár változó identitását?

Kell-e megvédeni az egyént a saját hülyeségétől, ha átgondolatlanul vagy teljesen rossz indítékkal akar tranzícionálni? Baj, ha „bemondásra” változtatható a nemük, egyszerűbben, mint egy adóbevallás elkészítése? Baj, ha egyesek komolyan gondolják, hogy nekik nincs nemük, vagy van: catgirl?

Gyakran hiányzik pár évtized rálátás ahhoz, hogy magabiztosabb véleményem legyen bizonyos dolgokról – ez a pár évtized távlat másoknak is hiányzik, még ha ők nem is érzik így.

Azt szeretném, ha oké lenne úgy beszélgetni egy csomó mindenről, hogy nincs határozott véleményünk. Az egyik legfontosabb eszközöm ebben az esszében nem is az, hogy megmondom, mi a tuti, hanem hogy megmondom, miért van okom kételkedni még a saját véleményemben is.

Mintha a nemünk olyan egyértelmű dolog lenne…

A transzneműség részben biztos azért vált ilyen közkedvelt kultúrharcmezővé, mert a legalapvetőbb, sok tízezer éves társadalmi tájékozódási pontokat vonja kétségbe.

Az egyik ilyen pont az, hogy kétféle nem létezik. A másik az, hogy a nemünk a fizikai nemünkkel azonos, és mint ilyen egyértelmű és megváltoztathatatlan. A transzneműek mindkét útjelző táblát kihúzták, és bármiféle nemzeti konzultáció nélkül, társadalmi/történelmi léptékkel nézve pillanatok alatt átjavították őket, majd leszúrták őket úgy, ahogy azt ők gondolták.

Majd le akarják szúrni azokat is, akinek ez így túl gyors volt.

Szerintem a nemünknek három rétege van. Számtalan értelmetlen vita ered abból, hogy ezt az egyszerű tényt ignorálni próbálják.

Az egyik a testi, fizikai szint. Van férfi és női test, és néha vannak az interszex állapotban lévő testek. Ha egy transznemű orvosi tranzíciót is végez, akkor teste kisebb-nagyobb mértékben elmozdul a másik irányba. Ha a hormonháztartásom fontos, akkor én nagyjából egészséges, átlagos, a női ciklus közepén lévő női testtel rendelkezem. Ha az anyagcsere fontos, szintén. Ha felfázom, nőgyógyászhoz kell mennem. De ha méhről, petefészekről van szó, semmi női nincs bennem, és ha prosztatáról, akkor férfinak számítok továbbra is.

Pusztán a biológiai szintet nézve egy orvosi tranzíción átesett transzember már az esetek többségében az új neme szerinti biológiai kategóriába illik jobban.

A másik színt a nemi identitásunk. Ez a többségi társadalomnak ugyanolyan fontos, mint a transzneműeknek – ami jól magyarázza, miért lesz mindenki olyan ideges, amikor a transzneműek e fogalom körül matatnak.

A nemi identitás, mint a legtöbb identitás, nagyon fura dolog, az ereje titokzatos, egyeseket arra kényszerít, hogy a transzneműeket támadva védjék a saját identitásukat, másokat – a transzneműeket – arra, hogy családot, egzisztenciát, személyes biztonságot kockáztatva kövessék identitásukat, és tranzicionáljanak.

Európában csak a társadalmi kirekesztést és némi utcai erőszakot kockáztatnak, sokfelé a börtönt vagy a halált.

A harmadik szint a prezentált nem, ami bonyolult, sokrétű. Ez abból áll össze, hogy miként nézünk ki (férfiként, nőként, vagy androgünkent), hogy milyen reakciókat váltunk ki a körülöttünk lévő emberekből, hogy férfiként vagy nőként viselkedünk, hatunk. A prezentált nem lehet aktívan prezentált – szakállam van, öltönyben vagyok, tehát férfiként prezentálom magam, és „prezentálódhat” magától is, akkor is, ha én nem foglalkozom vele – vagy egyenesen nem szeretném, hogy azt prezentálja.

A legtöbb esetben, amikor arról beszélünk, hogy valaki férfi vagy nő, a nemünknek erről a síkjáról beszélünk, mert társadalmi kontextusban, szociális interakciókban ez a mérvadó. A nembinaritás itt nem igazán értelmezhető, a nembinárisokat a környezetük döntően queer férfi vagy queer nőként „fordítja le” a fejében, ami az egyik fő oka annak, amiért nehéz beilleszteni ezt a koncepciót a társadalmi normákba.

A nemünk első síkjának csupán az orvosi vizsgálatok kis részénél van relevanciája.

A második sík, az identitás relevanciája fogósabb kérdés.

A legtöbb identitásunk társadalmi kontextusban él, mégsem evidencia, hogy mindig érvényre akarjuk juttatni.

Nekem például fontos identitásom, hogy punknak tartom magam – pedig drága biciklim és karórám van, és az előző öt évben egy blockchain startup CEO-ja voltam. 16 éves korom óta fontos számomra, hogy black metálos vagyok, ez az identitásom is remekül elvan a teljes társadalmi, szociális láthatatlanságban. Hiába fontos számomra, nem várom el, hogy az ismerőseim punkként és black metálosként gondoljanak rám, igazából az se fontos, hogy tudjanak erről.

Tranzícióm elején, amikor még nem hatottak a hormonok és a borostáimat sem szedte le a lézeres pörkölő, nem vártam el a környezetemtől, hogy nőként kezeljenek és eszem ágában sem volt női tereket használni. Nekem ez természetes volt, az ellenkezőjét az identitásom „túráztatásának” éreztem volna, és az ilyesféle önmegtartóztatást legitim elvárásnak tartom más transzneműek felé is.

A transzmozgalom szeretne úgy csinálni, mintha az identitásunk szintje magától értetődően tudná felülírni a másik kettőt, a „genderkritikusok” pedig igyekeznek úgy csinálni, mintha a kromoszómák szintje írna felül mindent.

Valaki megijeszti, zavarba hozza-e a nőket egy öltözőben, a mosdóban? A munkahelyén kompetensnek vagy inkompetensnek tartják ugyanazzal a teljesítménnyel? Miként fogja magát a női utastársa érezni, ha az éjszakai vonaton a női hálókocsiban mellé kerül?

Biztonságban van-e a Blaha Lujza téren éjfélkor? Hetero- vagy homoszexuális kontextusban értelmezhető-e a párkeresése? Mennyire fogja magát alávetni az olyan munkáknak, mint a gyerekekről, idősebb szülőkről való gondoskodás? Statisztikailag nagyobb valószínűséggel fogja buzisnak tartani a környezetvédelmet és (legalábbis magára nézve) fölöslegesnek a koronavírus elleni védő intézkedéseket?

Ha az emberről mint a társadalom részéről beszélünk, akkor a prezentált nemtől lehetetlen eltekinteni. Nem csoda, hogy akik kizárólag az identitás vagy a kromoszóma alapján definiálják a nemet, azok csak annyira értelmes beszélgetésekre képesek, mint amennyire a valóság tagadói, értelmetlen leegyszerűsítésekkel dolgozó emberek képesek.

Ha én „transzaktivizmus lennék”, inkább vállalnám, hogy egy összetett, sok árnyalattal bíró definícióval dolgozom, mint hogy egy hasznavehetetlennel – és az így keletkezett problémákat hangerővel és morális zsarolással próbálom kezelni.

A férfi az, aki annak vallja magát, nő az, aki annak vallja magát, egy bizonyos szűk értelmezési tartományban helyes állítás, de azon túl sajnos értelmetlen.

Röviden: ha gitárosnak tartom magam, és elvárom a környezetemtől ennek követését, akkor legalább vegyek egy gitárt és tanuljak rajta játszani. Különösen, ha a gitártudással járó jogokat is akarok: színpadra menni, zenekarban játszani.

Ha enélkül várom ezt el, és morális bunkóval fenyegetem az ódzkodókat, akkor biztos, hogy valami nagyon inkorrekt dolgot művelek. Szerintem transzfóbnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy érezze, „itt valami nincs rendben”, „ez azért nem ilyen egyszerű”.

Ezzel együtt is érdemes meghagyni legalább a nyelvi lehetőségét annak, hogy az identitásra épített definíciótól független szóhasználatot is el tudjunk fogadni. Például: tipikus hiba, hogy valaki ragaszkodik ahhoz, hogy ha női identitása van, akkor a teste is női test, és mivel biológiai lény, azért biológiailag nő és pont.

Olyan ez, mint azt mondani egy repülőn lefektetett padlószőnyegre, hogy az repülő szőnyeg. Repül is, szőnyeg is – de van egy nyelvi közmegegyezés arról, hogy a repülő szőnyeg valami egészen mást jelent. Vagy írónak hívni valakit, azért, mert insta posztokat ír. Amikor a transzneműek ezt erőltetik, vagy egy ebből következő újabb állítást, miszerint nincs olyan, hogy férfi- vagy női test – nos, ez nem segíti a komolyan vételünket.

Persze a transzneműek nem éreznék úgy, hogy ilyen nehezen védhető állításokhoz is foggal-körömmel kellene ragaszkodniuk, ha a többségi társadalom békén hagyná őket.

A sorozat következő részeiben a transzneműek és a nyelvhasználatról lesz szó: a transzfóbia fogalmáról, a magyar nyelven kívül mindenhol fontos névmások kérdéséről, és a prostitúció vs szexmunka virágzó aknamezejéről. A harmadik részben a progresszív újbaloldal egyik fő jellegzetességéről, az áldozati szerepek kultuszáról és a vele szorosan összefüggő cancellingről. A negyedikben a transzneműek a versenysportban, valamint a transzjogok és női terek viszonyáról, ellentmondásairól. Valamint ennek az egésznek a politikai jelentőségéről.

Címfotó: Tima Miroshnichenko – Pexels