Szergej Obuhov: Egy harmad évszázad a GKCsP^[i] (Rendkívüli Helyzetet Irányító Állami Bizottság) megalakulása után. Vajon győzhettek-e a Szovjetunió megtartását akaró erők?

Sz.P. Obuhov, az Orosz Föderáció Kommunista Pártja (OFKP) Elnökségének tagja, a Központi Bizottság titkára, az OFKP Központi Politikatudományi Intézetének egyik alapítója, az Állami Duma képviselője, a politikatudományok doktora elemzi az 1991. augusztus 19-21-i tragikus eseményeket, amelyek az egységes szovjet haza még gyorsabb összeomlásában, illetve egy a demokráciára hivatkozó »színes« államcsínyben csúcsosodtak ki.

A szociológusok már több éve, különböző mérésekből származó adatokat bemutatva igazolják a GKCsP bevezetésének helyességét. Legalábbis az állampolgárok megítélése szerint a pozitív hozzáállás felülkerekedett a negatívon. Sőt most még a RIA Novosztyi állami hírügynökségnek is sikerült a GKCsP évfordulójára publikált „A legnagyobb orosz tragédia egyharmad évszázada” című elemző írásában elismernie a GKCsP helyességét: „A GKCsP volt az a szerv, amely átvette a teljes hatalmat a Gorbacsov elnök hibájából összeomló országban. A GKCsP-nek mindenben igaza volt.”

Igen, egyértelmű, hogy a GKCSP 1991. augusztus 19-i akciója a szövetséges biztonsági erők és a szovjet pártpolitikai apparátus egy kis részének kétségbeesett kísérlete volt arra, hogy megpróbálják megakadályozni a Szovjetunió összeomlását olyan körülmények között, amikor Gorbacsov fedezete alatt feladták az állam egységét biztosító három kulcsfontosságú rendszert:

- A gazdaság központosított állami irányítása megsemmisült (ld. például a hírhedt Rizskov-dekrétumokat a szövetkezetekről, amelyek szétzilálták az ország pénzügyi rendszerét);

- A külkereskedelem állami monopóliumát felszámolták (a külkereskedelmi viszonteladók parazita rétege kezdett kialakulni);

- A minden hatalmat a szovjeteknek jelszó leple alatt (ugyanazzal a hatással, mint ami 1917 februárja után történt, amikor az u.n. zemsztvokból, a faluközösségekből származó hordószónokok ragadták meg a helyi hatalmat) megszüntették az SZKP államigazgatási vertikumát.

Ma már sok publikáció szól arról, hogy a csekista, állambiztonsági apparátus mélyén megérett a Szovjetunió átalakításának terve, amely Andropov idejétől kezdve érlelődött.  „Joggal állíthatjuk, hogy a KGB elitjének egy része (nem az egész elit, és természetesen nem az egész KGB, rengeteg ember volt ott, akik teljesen becsületesen végezték a feladatukat) lett akkoriban a motorja a Szovjetunió megsemmisítésének és annak a célnak, hogy minden eszköz bevetésével lépjen be a peremvidékről felszabadult Oroszország Európába, és a nyugati civilizációba,” - állítja például az ETC-Kísérleti Alkotói Központ vezetője, Szergej Kurginyan. Ő is „Kuuszinyen-Andropov projektnek” nevezi ezt.
A Szovjetunió összeomlásának célja az volt, hogy megszabaduljanak a kommunista párt és ideológia hatalmától, hogy „egy pozitív, pragmatikus, nyugatbarát, államközpontú, csodálatos és normális kurzust hozzanak létre, amelyet ez a KGB elit fog vezetni” - hangsúlyozza a szakértő.

Egyébként V. Zsirinovszkij nyíltan áruló tábornoknak nevezte V. Krjucskovot, a GKCsP tagját és a KGB elnökét. A Szovjetunió Kommunista Pártja Moszkvai Állami Bizottságának volt első titkára, Jurij Prokofjev pedig felvetette, hogy tanulmányozni kell, hogy lett jelölt a KGB vezetője, V. Krjucskov a Szovjetunió elnöki posztjára. Valójában Prokofjev verziója szerint a »puccsal« kapcsolatos összes munkát a KGB tábornokai végezték, és az volt a céljuk, hogy e hivatal vezetőjét hatalomra juttassák. Ráadásul 1982-ben már volt erre precedens, amikor a KGB vezetője lett a Szovjetunió vezetője.

Ezzel párhuzamosan politikai szinten (lásd az SZKP Központi Bizottsága Nemzetközi Osztályának egykori munkatársainak visszaemlékezéseit) előkészületek folytak a kétpártrendszer kialakítására és az SZKP KB »haladó részének« szociáldemokratizálására.

A lényeg az, hogy a párt nomenklatúrájának egy része arra a következtetésre jutott, hogy a nyugati virágzó fogyasztói társadalom körülményei között ott nem lesznek forradalmak, miközben a Szovjetunió a lakosság hasonló életszínvonalának elérése érdekében nem rabolhatja ki a világot. Másrészt veszélyes lehet a Szovjetunió visszatérése forradalmi küldetéséhez, a lakosság ideológiai felmelegítése egy ésszerű elégedettségi szint elérése érdekében. Beleértve az újjászületett nomenklatúra pozícióit is, amely egyre inkább az állami tulajdon teljes jogú tulajdonosává akart válni. Ezért csúcsvezetők körében népszerű lett a kapitalista és a szocialista rendszer konvergenciájának eszméje, amelyeknek hírnöke az ismert disszidens akadémikus, A. Szaharov volt.

A Nyugattal szemben álló alternatíva, vagyis a »vörös« szovjet projekt folytatása a nomenklatúra szerint a Nyugattal való nukleáris konfliktus kockázatát hordozta. Az iszlám tényezőt is figyelembe vették a Szovjetunió feldarabolásának tervei kapcsán, az »elit« erről is beszélt, ez érezhetően hatással volt a közép-ázsiai köztársaságokban már az afganisztáni háború idején. Az ottani gyors népességnövekedés veszélyeztetheti a csonka Szovjetunió nyugatbarát demokratizálódási terveit (Közép-Ázsia nélkül könnyebb lenne Európába integrálódni).

Egyébként Putyin közvetve megerősítette, hogy a Szovjetunió összeomlására vonatkozó tervek megvalósításában az »iszlám tényezővel« kapcsolatos megfontolások léteztek. Külföldi újságíróknak válaszolva 2024 júliusában nyilvánosan megismételte azokat a félelmeket, amelyek három évtizeddel ezelőtt a Szovjetunió hatalmi elitjét és a Jelcin-Kravcsuk-Suskevics triót a közép-ázsiai köztársaságok elszakadására késztették Belovezsjében: „Ha valaki birodalmi ambíciókkal gyanúsít minket, gondoljon bele: helyreállítjuk a Szovjetuniót, és túlnyomórészt iszlám lakosságunk lesz. Ez nem jutott még eszébe?” - jelentette ki Putyin. A »közép-ázsiai tényezőtől« való elszakadás azonban a Szovjetunió központi, hármas »orosz magjának« a széttöredezéséhez vezetett - az Orosz Föderáció, Ukrajna és Fehéroroszország csonkjainak kialakulásához. Amiért most drága árat fizetünk a »különleges hadművelet« során, megpróbálva felszámolni az oroszellenes projektet, amelyet a nyugati geopolitikai ellenfelek építettek ki Ukrajnában - az »orosz világ« középpontjának egyik legfontosabb részében.

És mint az 1980-1990-es évek összes ilyen, a nomenklatúra tervének-projektjének lényege mindig a Gorbacsov-Jelcin féle integráció volt, »Európába, az Atlanti-óceántól Vlagyivosztokig« és persze az egyesült Németországgal való különleges kapcsolatok  (emlékezzünk az eredeti forrásra - Berija javaslatára az 1950-es években, hogy hagyják abba a szocializmus építését az NDK-ban).

Ilyen körülmények között tettek kísérletet arra, hogy az események irányvonalát a GKCSP, a Rendkívüli Helyzetet Irányító Állami Bizottság létrehozásával megváltoztassák.

Különösen azt szeretném hangsúlyozni, hogy az úgynevezett »puccs« fő, ám rejtett tényezői, és akik végül sikeresen kijátszották a hazafiasan gondolkodó »erőszakszervezetek« képviselőit, nem azok az erők voltak, amelyekre akkoriban ujjal mutogattak, vagyis nem maga a GKCsP. Az igazi erő a különböző fővárosokban a »narancsos forradalom« szervezői voltak - az akkoriban »demokratáknak« nevezett, később »liberálisok« néven ismertté vált felemelkedő politikai csoportosulás, amelynek nyilvános szószólói Jelcin, Szobcsak, Popov, Jakovlev, Sevardnadze stb. voltak.

Természetesen a nomenklatúra klánok gazdasági érdekeit képviselték, akik kidolgozták a hatalom tulajdonért történő cseréjének és az Európába való későbbi integrációnak a tervét, saját, globális szovjet civilizációs projektjük feladása árán.

A »hatalom a tulajdonért« csere tervének egy másik, közvetett megerősítését Matyuhin, az orosz központi bank első vezetőjének megnyilatkozásai adják, aki akkor az uralkodó hatalom és a párt gazdasági rétegét képviselte. Egyébként ő is magas rangú KGB-tiszt volt. Nyíltan elismerte, hogy a Szovjetunió arany- és devizatartalékainak egy részét a Gorbacsov és Jelcin közötti éles konfrontáció idején a klánok lopták el, hogy az új »elit« és a távozó régi elit közötti számlákat rendezzék: „Amikor 1991 decemberében elkezdtünk dolgozni a Vnyesekonombankkal, felfedeztük, hogy 12 milliárd dollárnyi devizatartalék és 300 tonna arany hiányzik. Csak a számlák maradtak meg. Hamarosan el kezdtem résztvenni a központi bankok elnökeinek bázeli találkozóin. Ott felvetettem a hiányzó devizatartalékok felkutatásának kérdését. Ígéretet kaptam arra, hogy meg fogjuk találni a hiányzó devizatartalékokat. A keresésemről szóló információk eljutottak az orosz hatóságokhoz. Ez volt az egyik oka a gyors eltávolításomnak. Gajdar is, aki nem tudott a lépéseimről, felbérelt egy amerikai céget, hogy keresse meg a pénzt, de ő időben leállt. Saját szerencsétlenségemre 1991 október-decemberében megtudtam, hogyan távozik a pénz és az arany. Ezeket a pénzeket az új hatóságok a régiek kifizetésére használták.” De ez már a GKCSP vereségének a következménye volt, az új „elitek” azon vágyának eredménye, hogy megszilárdítsák a megszerzett hatalmat a posztszovjet térségben.

Igen, vannak nagyon különböző vélemények, nagyon eltérő emlékek, de az tény, hogy a GKCSP egy sor határozott intézkedést szándékozott hozni, hogy kivezesse az országot a legmélyebb és legveszélyesebb válságból. A bizottságot nem néhány véletlenszerű ember hozta létre, akik géppisztollyal rohantak be az állami épületekbe, hanem olyan politikusok, akik a legmagasabb pozíciókat töltötték be az államban: alelnök, miniszterelnök, védelmi miniszter, a KGB elnöke….

G.A.Zjuganovnak igaza van - a GKCSP tagjai nem ragadták meg a hatalmat: „Ezek mind hatalmon lévő emberek, nem vettek el semmit, ők vannak felruházva a hatalommal.

 Tetteikben minden törvényes volt. Sőt, kötelességük volt ezt tenni. És ha Lukjánov időben összehívta volna a Legfelsőbb Tanács Elnökségét és a Legfelsőbb Tanácsot, hogy jóváhagyja a GKCSP határozatait, akkor nem lett volna kétséges a legitimitásuk. Jelcin rendeleteinek pedig, amelyekkel a hatalmat »lenyúlták«, nem lett volna jogi alapja - ha a Szovjetunió parlamentje elfogadta volna a GKCSP rendeleteit megerősítő határozatokat. Hiszen az első napon még a transzkaukázusi és a balti köztársaságok szeparatista hatóságai is kijelentették, hogy készek teljesíteni a GKCSP utasításait.

De sajnos a GKCSP tagjai nem voltak felkészülve arra, hogy egy szélsőséges helyzetben cselekedjenek, és ambivalens magatartást tanúsítottak Gorbacsovval szemben, aki augusztus 18-án azt mondta nekik: „A pokolba vele. Csináljatok, amit akartok”. Sajnos a GKCSP tagjai túlságosan kicsinyes politikusoknak bizonyultak, még ha nagyszerű bürokraták is voltak. Nem tudták megakadályozni azt, ami később történt, amikor „álcaként” használták őket, és kijátszották őket. Igen, egyszerűen kijátszotta őket a pártállami apparátus és a törvényhozók nyugatbarát része, amelynek célja a szovjet civilizációs projekt elutasítása, a „konvergencia” és az „Európához való csatlakozás” volt a célja.

Sajnos jól ismerjük a következményeket: az ország összeomlott, a Szovjetunió megsemmisült, a politikai rendszer, amely minden hiányossága ellenére garantálta az ország fejlődését, egységét, integritását és a jólétet, megsemmisült. Ezt még a mai csúcsvezetők is elismerik most, harminc év tapasztalatainak magasságából nézve.

Most pedig egy költői kérdésről: „Vajon győzhetett volna a GKCsP?”

Ez természetesen retorikai kérdés, de volt esélyük a győzelemre. Ezt bizonyítják azok az adatok, amelyeket különböző tanulmányokból és archív dokumentumokból gyűjtöttem össze.

Hadd emlékeztessem Önöket, hogy 1991 augusztusa előtt, Borisz Jelcin mint elnök, első akcióira se a parlament, se a társadalom nem figyelt fel, pedig ezek már akkor tanúskodtak a tekintélyelvű tendenciákról és arról, hogy provokálni akarta az ország vezetésének „szovjetbarát” részét és az „erő bevetését”. Az orosz elnök az új állami intézmény teljes hatalmát és tekintélyét kihasználva kezdett el lecsapni legfőbb politikai ellenfelére - a SZKP KB-re és az Orosz Föderáció Kommunista Pártjára. Majd 1991. július 20-i rendeletével betiltotta a tevékenységüket a vállalatokban és intézményekben... Bár az Orosz Föderációs Köztársaság (OFK) Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1991. augusztus 6-i határozata „megszüntette az OFK Kommunista Pártja pártszervezeteinek munkájának…  1991. július 20-i rendeletét » és a szervezetek és intézmények vezetőit arra kérték, hogy ne tegyenek a politikai pártok szervezeti struktúrái tevékenységének megszüntetésére irányuló intézkedéseket, a rendelet törvényességét mégsem vizsgálták meg alaposan, és nem ellenőrizték. De Jelcin ezen intézkedése, valamint Gorbacsovnak egy az új Uniós szerződéssel kapcsolatos tervei kiváltották a »szovjetbarát« erők fellépését a GKCSP keretei között.

Milyen volt a közvélemény helyzete a GKCsP-vel kapcsolatban? Idézzük fel a VTsIOM közvélemény kutató intézet által 1991 szeptemberében végzett általános oroszországi közvélemény-kutatás eredményeit: A polgárok 55 százaléka úgy vélte, hogy a GKCSP sikerét elsősorban az „orosz vezetés határozott fellépése”, 57 százalékuk a „nép ellenállása”, 34 százalékuk pedig a „puccs” rossz szervezése akadályozta meg. A legtöbb tanulmány ebben az időszakban egy egyszerű problémára összpontosított: Ön „támogatja-e” - a GKCSP-t vagy pedig a „Fehér Ház védelmezőit?”. És itt jön a legfontosabb: mint kiderült, még a GKCSP vereségének csúcspontján sem támogatta a közvélemény egyértelműen a „Fehér Ház védelmezőit”. Így a tömegtájékoztatási eszközök 1991. szeptember végén a következő adatokat idézték a GKCSP akcióinak támogatottságáról az országban - Gorbacsovra, a Szovjetunió elnökére hivatkozva: „A puccsisták társadalmi bázisáról - a lakosság gazdaságilag passzív, »lumpen« tudattal jellemezhető részéről - beszélve Gorbacsov egy számadatot idézett: a lakosság 40%-a támogatta a GKCST. És legyintett a kezével: „Mit tegyünk? Ez egy ilyen ország”. Természetesen a liberális média nem tudott elfogadni ilyen szociológiai adatot, hiszen ők egy VTsIOM közvélemény-kutatás adatait használták, amely szerint „a GKCsP-t csak a lakosság 20%-a támogatta”.

Mostanra számos olyan dokumentumot tettek közzé a SZKP KB helyi vezető testületeiről, amelyek tájékoztatták a SZKP KB Központi Bizottságát az akkori tömeghangulatról. És ezek nem a „Fehér Ház (az orosz parlament) védelmezőinek” népszerűségéről és elfogadottságáról tanúskodnak. Bár még a szovjet orosz köztársaság, vagyis az OroszSzSzK Legfelsőbb Szovjetje által szervezett parlamenti meghallgatások anyagaiból is „A SZKP KB és az OSzSzK Kommunista Pártja szervezeti struktúráinak szerepéről az 1991. augusztus 19-21-i »puccsban« következik, hogy a közhangulat azokban a napokban nagyon kétértelmű volt mind a GKCsP, mind a »Fehér Ház védelmezői« tekintetében.

V.G. Sztyepankov, az OSzSzK főügyésze már korábban tájékoztatta a képviselőket arról, hogy létezik egy távirat, amelyet a SZKP KB Titkársága küldött a helyhatóságoknak, és amely előírta: „A Szovjetunió egyes területein bevezetett rendkívüli állapot kapcsán kérjük, hogy rendszeresen tájékoztassák a SZKP KB Központi Bizottságát a régiók helyzetéről, a lakosság hangulatáról, a rend és fegyelem helyreállítása érdekében hozott intézkedésekről, a lakosság reakciójáról a Szovjetunióban bevezetett rendkívüli állapotról szóló állami bizottság tevékenységére”.

A lakosságnak a GKCSP és a » Fehér Ház védelmezőinek« akcióihoz való hozzáállásának igen jellemző leírását adják az Orosz Föderáció Kommunista Pártja Cseljabinszki Területi Bizottságának a SZKP KB-nak küldött rejtjeles táviratai - „A cseljabinszki terület szükségállapotban lévő helyzetéről”. „A lakosság nagy része megértéssel és reménykedéssel fogadta a GKCSP megalakulását, annak első dokumentumait - jelentette a Központi Bizottság titkárának a regionális pártbizottság. - Ám augusztus 19-én estére ugyanazon anyagok végtelen ismétlése sok kérdést vetett fel: hol van Gorbacsov, nincs más dolga a bizottságnak? A nap végén a „DemRussia” helyi szervezete elkezdte dokumentumokat kapni Borisz Jelcintől, amelyeket azonnal nyilvánosságra hoztak a gyűlésen, a helyi televízióban és rádióban. Augusztus 19-én a regionális tanács vezetősége úgy döntött, hogy csak az oroszországi törvényeket hajtja végre. Ebben a környezetben a régió bűnüldöző szervei nem teszik meg a szükséges intézkedéseket a GKCsP feladatainak ellátásához. Augusztus 20-án a cseljabinszki Központi téren két gyűlést tartottak, amelyeket a regionális és városi tanácsok képviselői szerveztek Jelcin támogatására, és amelyeken a GKCsP tagjait szélhámosokként és összeesküvőkként ítélték el. A gyűléseken mintegy kétezer ember vett részt. Augusztus 20-a folyamán az SZKP területi bizottsága nem kapott semmilyen információt a központból a GKCsP akcióiról, hogy koordinálja a munkáját. Ilyen helyzetben a kezdeményezést teljesen átvehették Jelcin támogatói. Szükségesnek tartjuk, hogy az SZKP világosabb értékelést adjon Jelcin akcióiról, hogy a néphez intézett felhívást valós garanciákkal támassza alá, mindenekelőtt a szociális szférában, a fegyelem és a rend megteremtésében”.

Egy nappal később érkezik a második távirat: „Általánosságban a helyzet a régióban stabil, a munkáskollektívák fenntartják a normális termelési ritmust. A cseljabinszki városi tanács elnöksége, egyes oroszországi népi képviselők, a regionális és városi tanácsok, a regionális rádió, televízió és újságok erőfeszítései révén azonban érezhetően bonyolulttá vált a helyzet, mert az SZKP 1-es és 2-es határozatait értelmezik, szenvedélyeket szítanak, igazolatlan információkat terjesztenek, és csak a köztársasági szervek parancsait és rendeleteit teszik közzé. Augusztus 20-án a városi tanács elnöksége három gyűlést tartott a regionális központ központi terén. A délelőtti tüntetésen akár 500 ember is részt vehetett ... A helyőrség tisztjei erős pszichológiai befolyásnak vannak kitéve. A területi bizottság és a párt szerveinek gyakorlati lépéseit a terepen súlyosan hátráltatja az objektív információk hiánya”.

Az 1991 augusztusi napjaiban tapasztalható tájékozatlanságról tanúskodnak az Alkotmánybíróságon az „SZKP-ügy" tárgyalásának résztvevőinek ilyen értékelései is: "Borisz Jelcin elnök sztrájkra szólította fel az ország dolgozóit, de senki sem sztrájkolt.
A GKCsP-sek felszólították a pártot és a népet, hogy támogassák őket, de nem volt támogatás”.

Ennek eredményeképpen a „GKCsP-puccs” és a „Fehér-Ház vagyis a parlament védelme” 1991 augusztusában az oroszok többségében szilárdan összekapcsolódott a legfelsőbb erők játszmáival, amint azt a későbbi közvélemény-kutatások is bizonyítják. A helyi hatóságok tevékenységének tanulmányozása, amelyet az OSZSZK Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége végzett 1991 augusztusa után, megerősítette azt a következtetést, hogy Borisz Jelcin és az OSZSZK Legfelsőbb Tanácsának akkori vezetése akcióinak támogatottsága a régiókban nagyon gyenge volt. Az erőviszonyok fele-fele arányban álltak.

1991. augusztus 19-20. között 44 regionális szovjet ellenezte a GKCSP-t, míg 43 támogatta azt, vagy kiváró álláspontot képviselt. Igen, csak 10 régió támogatta közvetlenül a GKCSP-t. De az orosz vezetés támogatásának minősége a válság napjaiban is vitatható volt. A 20 köztársaságból - csak 3, a 6 tartományból - csak 1, de a 9 autonóm körzetből csak 6 támogatta.

Így az Orosz Politikai Kultúra Kutatóközpontja (CRPCR) által 1992 decemberében az ország 30 régiójában végzett felmérés szerint a polgárok kétötöde egyetértett abban, hogy a hivatalos magyarázatok szellemében értékeljék a történteket: azt mondták, hogy meghiúsult az államapparátus, a KGB és a hadsereg konzervatívjainak kísérlete, hogy megfojtsák a születő orosz demokráciát és átvegyék a hatalmat. A lakosság jelentős része (akár 35 százalék) számára azonban kiderült az augusztusi eseményekről, hogy az valami másról szólt: „a hazafias erők kísérlete a Szovjetunió összeomlásának megakadályozásáról”. Emellett a polgárok mintegy negyede „jól kijátszott látványosságként” ismerte el a GKCsP-drámát, amelynek eredményeként a »demokraták» megszabadultak legfőbb ellenfeleiktől.

Az „augusztusi témában” a Központi Közvélemény-kutató Intézet (CIPCR) által 1998-ban, a parlamenti-kormányválságok tetőpontján végzett felmérés komoly változásokat mutatott ki 1991-es események megítélésében az orosz lakosság körében. A polgárok azonos arányban (egyenként 14-15 százalék) foglaltak el radikális álláspontot.

Egyrészt Jelcin elkötelezett hívei sajnálták, hogy 1991 augusztusában elszalasztották az esélyt, hogy „visszafordíthatatlanul végezzünk a kommunistákkal”. Másrészt nem volt „valami tábornok”, aki a GKCsP-t és a demokratákat is lesöpörte volna.

Általánosságban a vélemények sokfélesége a következő volt. A GKCsP eseményeit a konzervatívok kísérletének tekintette a megkérdezettek 20%.  21% úgy vélte, hogy a GKCsP eseményei az államapparátus, a KGB és a hadsereg vezetőinek kísérlete arra, hogy magukhoz ragadják a legfelsőbb hatalmat. Az eseményeket a megkérdezettek 12%-a provokációnak nevezte, mivel a puccs vezetői bábok voltak Gorbacsov kezében. Az eseményeket a válaszadók 35%-a a hazafias erők kísérletének tartotta, hogy megakadályozzák a Szovjetunió összeomlását. Az augusztusi „puccsot” jól kijátszott előadásnak nevezték, amelynek eredményeként a demokraták megszabadultak riválisaiktól és ellenfeleiktől, és lelassították presztízsük csökkenését.

Mint láthatjuk, az 1990-es évek végére az 1991-es események értékelésében a radikalizmus már kisebbségben volt. Az 1990-es évek végére más érzések érvényesültek.

Először is az a vélemény dominált, hogy a GKCsP vezetőinek fő hibája az volt, hogy túlságosan gyengék, lomhák, határozatlanok voltak, és miután elkezdték a munkájukat, nem vitték végig. Az oroszok akár egyharmada is panaszkodott erre.

Másodszor, volt egy meggyőződés, hogy még nincs minden veszve. Véleményük szerint az 1991. augusztusi és 1993. októberi tapasztalatok nem vesznek kárba, sokat tanultak belőlük, és még mindig nagy hasznukra lehetnek az országnak. Ezt a véleményt a polgárok fele osztotta (1994-ben 53%, 2005-ben 43%). Ugyanakkor az évek során egyre inkább tudatosult az esemény tragikus jellege, amely katasztrofális következményekkel járt az ország és az emberek számára. 1994-ben az oroszok 27 százaléka osztotta ezt a véleményt, 2005-ben pedig már 36 százalék. A következő években az említett események tömeges megítélése eltörlődött, és meredeken nőtt azoknak az állampolgároknak az aránya, akik nehezen tudták kifejezni álláspontjukat.

És van még egy furcsa fordulat a közvéleményben. Például 1992 májusában a VTsIOM felmérése szerint már a polgárok 30 százaléka együtt érzett a GKCsP tagjaival, a Matroszkaya Tyisina^[ii] foglyaival, bár augusztusban ugyanezen központ szerint kevesebb mint 20 százalék nyilatkozott támogatásáról.

Különösen az augusztus utáni időszakban szenzációsnak bizonyultak a VTsIOM 1991 novemberében végzett közvélemény-kutatásának adatai. Arra a kérdésre, hogy „Támogatná-e most vagy sem a GKCsP vezetői által meghirdetett jelszavakat: az Unió egységének megőrzése, az ország rendbetétele stb.”, az országos mintából kiválasztott válaszadók 41 százaléka válaszolt igennel. Ugyanennyien ellenezték. A válaszadók 18 százaléka nem adott határozott választ. Általánosságban elmondható, hogy a polgárok kétötöde, akik 1991-ben a GKCsP törekvéseit támogatják, egyértelmű válasz a projekt sikerének hipotetikus sikerére vonatkozó kérdésre.

A baj az, hogy a szervezett politikai erők, amelyekre a „szakszervezet-párti” erők támaszkodhattak volna 1991 augusztusában, demoralizálódtak - mind Jelcin júliusi rendeletei miatt, amelyek betiltották a SZKP és az OFKP Kommunista Pártjának tevékenységét, mind pedig a SZKP és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának vezetőségének tétlensége miatt az augusztusi napokban. Maguk a GKCsP tagjai pedig nem mertek a nép közvetlen »utcai« támogatásához folyamodni.

Amint arra a kutatók helyesen rámutatnak, ha Jurij Prokofjev, a SZKP KB Moszkvai Városi Bizottságának első titkára 20-30 ezer embert, párttagokat és a szövetséges vállalatok dolgozóit akarta volna bármelyik térre kivinni, képes lett volna rá. Ez legalábbis ellensúlyozta volna az 1991. augusztus 19-20-án a Fehér Házban nem túl jelentős „demokratikus tömeget”, és az események alakulása más forgatókönyvet követett volna.

Egyébként harminc évvel az események után Jurij Prokofjev maga is hibáztatja magát az augusztusi baklövésekért: „A sértődés később következett be - saját magamat hibáztattam. Azért, mert nem tettem meg mindent, amit megtehettem és meg kellett volna tennem. És nem a félelem vagy a határozatlanság miatt, hanem egyszerűen azért, mert nem értettem meg a helyzetet. Sok minden megértése később jött. Az emberekkel szemben is volt neheztelés.

Ám a történelem nem ismer feltételes módot, »mi lett volna ha...« . Megköveteli azonban, hogy tanulmányozzuk a helyzetet, és levonjuk a szükséges tanulságokat.

 Szergej OBUHOV a politikai tudományok doktora,
Az Orosz Politikai Kultúra Tanulmányozási Központ

2024. augusztus 19.

Az OFKP honlapján megjelent eredeti, orosz nyelvű publikáció az alábbi hivatkozáson található: Сергей Обухов: Треть века после ГКЧП. Могли ли победить просоюзные силы? (kprf.ru)

Fordította: Péter János

 

 

 

^[i] A Szovjetunió Rendkívüli Helyzet Állami Bizottsága (GKCsP) egy önjelölt politikai szerv volt a Szovjetunióban, amely 1991. augusztus 18. és 21. között létezett. A Szovjetunió kormányának számos magas rangú tisztviselője tartozott hozzá. A GKCsP tagjai ellenezték Mihail Gorbacsov szovjet elnök peresztrojka politikáját, valamint az új uniós szerződés aláírását és a Szovjetunió átalakítását a Szuverén Államok Konföderatív Uniójává, amelyhez a 15 uniós köztársaság közül csak 9 tervezte csatlakozni. A GKCsP fő ellenfelei Borisz Jelcin, az RSzFSzR, az Orosz Föderáció elnökének támogatói voltak, akik alkotmányellenesnek nyilvánították a bizottság tagjainak tevékenységét.

^[ii] „Matroszkaja Tyisina” a moszkvai Szövetségi Büntetés-végrehajtási Szolgálat 1. számú fogvatartási központjának nem hivatalos neve, amely a Matroszkaja Tyisina utcában található. Itt őrizték a GKCsP vezetőit.