Kínában 1959 és 1961 között éhínség pusztított, több tízmillió ember vesztette életét. Ma a világ második legnagyobb gazdasága, 2023-as GDP-je közel 18 billió dollár volt. Ekkora gazdasági növekedés ilyen rövid idő alatt nem lehet mentes társadalmi konfliktusoktól és belső ellentmondásoktól. Mi volt az ára e rakétaszerű fejlődésnek? Milyen út vezetett idáig? Erre válaszol a Fordulat folyóirat 32. lapszáma.

Kínával kapcsolatban manapság rengeteg hírt olvashatunk az interneten. Évről évre egyre jobban növekszik gazdasági szerepe és befolyása – nem csak világszinten, hanem még nálunk, Magyarországon is. Elég, ha csak a BYD Szegeden épülő egységére, a CATL debreceni gigaberuházására vagy a Budapest–Belgrád vasútvonalra gondolunk. Vagy a fővárost ellepő kínai éttermekre.

Hogyan jutott el egy elmaradott, a hatvanas években még éhínség sújtotta agrárország hetven év alatt arra a fejlettségi szintre, hogy az Egyesült Államokkal tekedjen a gazdasági ereje és a félperifériás országok egyik elsőszámú befektetőjévé váljon a 21. századra? E kérdésre Fordulat folyóirat 32. lapszáma próbál meg választ adni – történeti globális politikai gazdaságtani összefüggéseiben.

Kína napjainkban

A hatalmas médiazajban alapvetően két narratíva rajzolódik ki Kínáról. Az egyik egy orientalista alapokon nyugvó nézet, miszerint jön a „sárga veszedelem”, a kínaiak elveszik a munkánkat, elveszik a Nyugat eddig „nehezen” felépített gazdasági előnyét. Eszerint a liberális demokráciáknak leáldozott, és jön a totális, disztópikus kínai vörös megfigyelőállam, a Nagy Testvér.

Ez az értelmezés beleillik az amerikai külpolitikai narratívába is. E mögött az állhat, hogy a világrendszer nyugati centrumaiban élő ember félti a gyarmatosítás által kivívott világelső kedvezményezett státuszát, amit többek között például Kína tizenkilencedik századi meghódításával, alávetésével ért el. Emellett pedig nem akar további hátrányosabb társadalmi pozíciókba csúszni a jóléti állam szétesése után.

A félperiférián az eddigi ádáz megélhetési versenybe új szereplők kapcsolódnak be, főleg a vendégmunkások, akikre sokan úgy gondolnak, hogy veszélyeztetik az eddig nehezen kiharcolt életkörülményeiket. Ez már nem csak a kékgalléros fizikai munkásokat érinti. A környezetszennyezésen keresztül eljutnak a felsőközéposztály fehérgalléros csoportjaihoz, rajtuk keresztül pedig a médiába is.

A másik nézet ennek éppen az ellentéte, a másik véglet: egy nagyon pozitív kép a hatalmas keleti országról. E szerint Kínát feltételek nélkül el kell fogadnunk úgy, ahogy van, minden problémájával és visszásságával együtt. E narratíva szerint az eddigi bipoláris, az Egyesült Államok uralta világrendszert egy sokpólusú világ, egy multipoláris berendezkedés váltja fel.

E felfogás szerint az antikapitalista(!) Kína szocializmust épít a világ minden táján és egy egyenlőbb társadalmi rendszert hoz létre, az Egyesült Államokkal szemben, a BRICS-szel(!), vagyis Brazíliával, Oroszországgal, Indiával, majd a Dél-afrikai Köztársasággal karöltve. (Illetve azon országokkal szövetségben, amelyek később csatlakoztak a BRICS-hez: Iránnal, Egyiptommal, Etiópiával és az Egyesült Arab Emirátussal.)

Fontos azonban felhívni a figyelmet: ezek sokszor leegyszerűsítő narratívák, amiket az újságok, és az azok mögött álló, őket finanszírozó tőkés érdekcsoportok generálnak (olykor kattintásvadász céllal), gazdasági érdekeiket féltve a kínai technológiai és gazdasági befolyás növekedésétől. E sajtótermékek az uralkodó (magyar és globális) gazdasági és politikai elit tőkeérdekeit fejezik ki.

Ilyen körülmények között nagyon nehéz Kínáról higgadtan és józanul véleményt formálni, hiszen minden megszólalásnak egyből politikai és gazdasági vonzata is van. Sokszor ezért inkább el is kerüljük a témát. Ebbe a társadalmi-gazdasági-politikai kontextusba érkezett meg a Fordulat folyóirat 32. lapszáma.

A kötetben egy kínai értelmiségi csoportosulás, a Chuang kollektíva két tanulmánya, a Gabona és acél, illetve a Vörös por című írások jelentek meg magyarra fordítva. A Chuang kollektíva tagjait nem ismerjük, névtelenségbe burkolóznak. Ennek oka, hogy

a jelenlegi kínai rendszert szokatlan módon baloldalról elemzik. Ez azt jelenti, hogy a Kínai Kommunista Párt által felvázolt narratívákat is megkérdőjelezik, a hivatalos kínai értelmezéseket is bírálják.

Kínai kontextus

A lapszám interdiszciplináris szemléletet követ, nem lehet bekategorizálni egyetlen társadalomtudományos diszciplínába sem. Ennek haszna, hogy sokkal komplexebb, átfogóbb képet nyújt, mintha csak egy tudományág szigorú szabályai felől néznénk rá a történésekre.

A szerzői kollektíva és a lapszám elemzi Kínát a belső társadalmi változások (szociológiai) szempontjából, vizsgálja az ország világgazdaságban betöltött szerepének állandó, dinamikus változását (gazdaságtanilag), illetve bemutatja, hogy mindez milyen politikai kontextusban történt (politikatudományosan), mindezt történeti keretbe ágyazva (történettudományi összefüggésben).

A szerzők nem felülről vizsgáljak az eseményeket, hanem az emberek és alapvető anyagi lehetőségeik felől nézve – így adnak egy sűrű, tömör, de annál érdekesebb képet Kína fejlődéséről az elmúlt százötven évre vonatkozóan. Szemléletmódjuk a világrendszer-elemzésé. A belső társadalmi folyamatokat, átalakulásokat nem önmagukban, elszigetelten, (nemzet)állami keretekben, a „módszertani nacionalizmus” perspektíváján keresztül vizsgálják a kutatók, hanem

a külső, illetve kívülről érkező kihívásokra, valamint az időben és térben dinamikusan változó gazdasági és geopolitikai eseményekre adott reakciókként tekintenek rájuk.

A lapszám arra próbál meg választ adni, azt próbálja meg bemutatni, hogy hogyan vált egy hatalmas, elmaradott agrárország a huszadik század derekától kezdve a világ második legnagyobb gazdaságává, közel hetven év alatt. Milyen hatalmas anyagi és emberi ára volt ennek? Hogyan (nem) „menedzselte” a kínai állam a kései iparosítást és modernizációt egy ilyen hatalmas, kontinensnyi területen?

A lapszám rövid kitekintést tesz és bemutatja Kína tizenkilencedik századi viszonyait, majd elemzi a Kínai Kommunista Párt (KKP), illetve a jobboldali nacionalista Kuomintang (KMT) harcát a hatalomért a huszadik század első felében – ez polgárháborúba és hatalmas pusztításba torkollott.

E harcból a KKP került ki győztesen 1950-ben, míg a Kuomintang Tajvanra szorult. Innen származtathatjuk történetileg a napjainkban is látható Kína–Tajvan ellentétet.

A szerzők ugyanitt felvázolják a helyi, ázsiai geopolitikai viszonyokat is. Megállapítják, hogy Kelet-Ázsiában Japán volt a legfejlettebb állam technológiai és gazdasági szempontból egyaránt. A helyi geopolitikai viszonyokat is elsősorban Japán formálta: a harmincas években Japán – a nácik oldalán – imperialista térhódítóként lépett fel a térségben. A történetileg fejletlenebb délkelet-ázsiai országokat (Fülöp-szigeteket, Thaiföldet, Indonéziát) vetette volna alá egy olyan, számukra kedvezőtlen, egyenlőtlen munkamegosztásnak, amely a Japánon belüli tőkefelhalmozását fokozta volna. Japán kapitulációja után, 1945-től azonban az Egyesült Államok vált a térség meghatározó erejévé.

Kínában a KKP 1950-ben szerezte meg a hatalmat és kiáltotta ki a Kínai Népköztársaságot. Ekkor még egy elmaradott agrárország volt, ahol nem voltak a maihoz fogható utak, vasutak; az infrastruktúra is rendkívül fejletlen volt, hiszen az a kevés, aminek addig az ország birtokában volt, a harmincas évek polgárháborújában elpusztult.

Kína geopolitikailag is el volt szigetelve ekkoriban, hiszen az Egyesült Államok vette át helyben a vezető szerepet, és – gazdasági, politikai, ideológiai okok miatt – blokád alá vonta a Kínai Népköztársaságot. Kína így a környező államokkal sem tudott kereskedni. Legértékesebb területe ekkoriban észak-keleti része, Mandzsúria volt, a japánok itt ugyanis imperialista hóditásukkor egy viszonylag fejlett nehézipari infrastruktúrát alakítottak ki, majd hagytak hátra kivonulásukkor.

A kínai fejlesztési dilemma és a társadalmi átalakulás

Hogyan fejlesszük az országot, az emberek jólétét? Hogyan érhetjük el a nyugati államok fejlettségi szintjét, hogy felzárkózhassunk hozzájuk? Sőt, hogy akár le is hagyjuk őket? Hogyan fejlesszük a technológiai színvonalat, hogy eljuthassunk arra a technikai-társadalmi fejlettségi szintre, hogy elérhessük majd a szocializmust, később a kommunizmust, hogy meghaladhassuk a kapitalizmust? – ezeket a kérdéseket tették fel a kortárs politikai vezetők. És nem is csak Kínában, hanem majdnem az összes félperifériás és perifériás államban.

Az ötvenes években az iparfejlesztés volt a válasz – Kínában is. Miért alakult így? Lehetett volna alternatívája? Egy agrárszocialista lehetőség akár? A válasz röviden az, hogy nem igazán. Az ország külső katonai fenyegetettségnek volt kitéve, így fejlesztenie kellett hadseregét és infrastruktúráját – mindenekelőtt nehéziparát.

A nehézipar fejlesztése mellett szólt az is, hogy Kínát mai, globális szemmel nézve nehezen elképzelhető totális kereskedelmi blokád alá vonta az Egyesült Államok; nem hozhatott be és nem vihetett ki árukat (hasonlóan radikálisan el volt szigetelve ekkoriban Kína, mint manapság Észak-Korea).

Mindent önmagának kellett tehát megtermelnie, lényegében önellátóvá kellett válnia; az importhelyettesítő iparosítás útjára lépett, mint oly sok (fél)perifériás ország ekkoriban.

Emellett az agráriumot is fejleszteni kellett, gépesíteni, például traktorokkal, hogy növeljék a gabonatermelést. De miért kellett növelni a gabonatermelést? Mindenekelőtt azért, mert ha az állam iparosítani akar, akkor a vidéki munkaerőt először is el kell szívnia a városokban lévő gyárakba. Az így létrejövő munkásságot azonban etetni is kell, miközben ők már nem vesznek részt közvetlenül az élelemtermelésében, hiszen már gépeket vagy infrastruktúrát építenek, szerelnek össze.

A már amúgy is csökkenő vidéki munkaerőt így még nagyobb terményhozamokra kellett szorítaniuk, és el kell vonniuk tőlük a termény nagy részét a városi munkások számára. Így alakult ki két nagy társadalmi csoport Kínában: a gabonatermelőké és gabonafogyasztóké. E kényszereket és rájuk adott válaszokat mindazonáltal nemcsak Kínában fedezhetjük fel, hanem majdnem az összes (fél)perifériás országban, köztük Magyarországon is.

Itthon is hasonló történelmi dilemma állt fenn: hogyan lehet egy nagyrészt agrárországot fejleszteni-iparosítani – mégpedig gyors ütemben? Hogyan lehet mindezt egy fejlett államok által szélsőségesen elszigetelt geopolitikai környezetben, elegendő tőke és a megfelelően fejlett technológia hiányában?

A kínai válasz sem volt tökéletes megoldás e dilemmára; úgy döntöttek, nagyrészt külső kényszerek miatt, hogy a belső társadalom erőszakos kizsákmányolásával biztosítják a többletet, a belső tőkefelhalmozást és a fejlődést. A magyar vidéken is ez a stratégia vezetett például a padlások lesöpréséhez az ötvenes években.

Ez a politika azonban csak ideig-óráig volt tartható mind Magyarországon, mind Kínában. Az erőforrások radikális átcsoportosítása okozta társadalmi elégedetlenség ugyanis folyamatosan fenyegette az államhatalmat. A társadalom itt is, ott is ellenállt.

Ahhoz, hogy e későn iparosodott országok kialakíthassák a belső tőke felhalmozásának rendszerét, tehát magát a kapitalizmust is, növelniük kellett megtakarításaikat – komoly állami intézkedések és beavatkozások révén. A „megtakarítás” fogalma alatt itt most azt értem, hogy az államhatalom részben vagy teljes egészében kizsákmányolta emberek millióinak munkáját (munkaidejét, munkaerejét – és magát a természetet is). Azaz nem fizette ki ezek költségeit, ezáltal elvonta a megtermelt értéktöbbletet, hogy ezt később beruházásokra fordíthassa.

Mindezt részben a belső fogyasztás csökkentése révén, annak rovására tette meg. Ez okozott éhínséget Kínában a hatvanas években. Ekkoriban más iparosító (fél)perifériás államokban is állandó volt az „élelmiszerellátási probléma”. Ezt nem minden esetben aszály vagy egyéb természeti katasztrófa okozta, hanem a kései (felzárkózó) iparosítás és modernizáció azon könyörtelen logikája, amelynek következtében az modernizáló államok központilag és irányítottan vonták meg saját parasztjaiktól az általuk termelt értéktöbbletet – és csatornázták át azt részben az ipar fejlesztésébe, illetve részben osztották el a nagyrészt városi ipari munkások között.

Romániában is hasonló folyamatok játszódtak le a hetvenes évektől a kilencvenes évekig, Kínához képest annyi különbséggel, hogy Románia a nyugati hitelek által adósodott el szélsőségesen. Ezt az adósságot Nicolae Ceaușescu, „a Kárpátok géniusza”, úgy tervezte visszafizetni, hogy ismét csak a „megtakarításokat” növelte a fogyasztás rovására, azaz a belső kizsákmányolás fokozása révén. E hiteleket sikerült is visszafizetni teljes egészében, ám ennek következményei katasztrofálisak voltak társadalmilag és politikailag.

A magyar és a kínai állam modernizációja között az ötvenes években e mellett természetesen számos különbség is volt. A kínai állam közel 500 millió embert próbált irányítani hozzávetőlegesen 9,5 millió négyzetkilométernyi területen. A KKP-nak egy lényegében újjá kellett teremtenie a kínai gazdaságot, meg kellett szerveznie a termelést, meg kellett vetnie az anyagi javak létrehozásának és a munkaerő reprodukciójának alapjait (kis túlzással a semmiből), hiszen tőke mellett szakemberek sem voltak az országban, akik a megmaradt kevés üzemet megfelelően működtetni tudták volna.

Ennek azonban nagyon nagy ára volt. A kínai állam ekkoriban viszonylag gyenge volt, történetileg és földrajzi méretei miatt is nehezen birkózott meg a kihívásokkal; modernizáló hatalomként is decentralizált volt – ez pedig a kommunista hatalomátvétel után is így maradt. A lapszámból az derül ki az olvasó számára, hogy

a kínai állam sokszor sokkal lassabban tudott reagálni, mint a társadalom, így sok esetben az emberek helyben, önszerveződő módon fogtak megoldást ígérő gyakorlatokba, vagy vették a kezükbe a termelést munkásönigazgatás formájában.

A KKP e sikeres mechanizmusokat csak utólag integrálta a narratíváiba. Úgy tett, mintha az ő érdemeinek lenne köszönhető minden megoldás; valójában azonban számos esetben nem a Párt, hanem inkább maguk az emberek oldották meg helyben megélhetésük és életük újratermelésének problémáit. Maguk biztosították túlélésük és társadalmi reprodukciójuk alapintézményeit.

A kínai állam az ötvenes évektől kezdve egészen a hetvenes évekig óriási külső és belső nyomás alatt volt – visszatérően kísérletezett. Bevezettek szabályokat, majd kényszerűségek miatt eltörölték azokat. Nem vittek végig következetesen társadalompolitikai projekteket, hiszen nem is volt rá lehetőségük.

Néha a munkásoknak adtak kedvezményeket, néha a megmaradt burzsoáziának, a műszaki értelmiségnek, a technokráciának. Néha ösztönözték, hogy a városba áramoljon a vidéki munkaerő, néha pedig visszaküldték és röghöz kötötték őket – mesterségesen korlátozva mozgásukat az országon belül, nehogy összeomoljon teljesen a rendszer. Hasonló gyakorlatokat láthatunk egy évszázaddal korábban, a tizenkilencedik századi iparosító Angliában és Franciaországban is.

A lapszámot olvasva az lehet tehát az általános benyomásunk, hogy a KKP folyamatosan kezelni igyekezett a válságot az ötvenes évektől egészen a hetvenes évekig. Ekkori politikáját a belső társadalmi ellentmondásokra adott válaszreakciók alkották. Ez pedig teljesen megkérdőjelezi azt a napjainkban uralkodó nyugati narratívát, amely szerint a kínai fejlődés dinamikusan, lineáris vonalon üstökösszerűen ívelt és ível felfelé – egészen napjainkig.

Ez az utólagos elbeszélés valójában eltünteti a dilemmákat és küzdelmeket. A kínai modernizáció ténylegesen nagyon is bizonytalan, ingadozó, különféle (sokszor ellentmondásos) praktikából összetákolt rendszer volt. A KKP mindvégig próbált valahogyan egyensúlyt tartani: egyfelől iparosítani, másfelől elkerülni az összeomlást, nehogy közben túl sok erőforrást vonjon el a mezőgazdaságtól.

Állandósult a dilemma: kiknek kedvezzen? Hová pumpáljon pénzt? Mindezt úgy, hogy a globális piacgazdaságból és tőkefelhalmozásból teljesen kivonták az országot, egyedüli partnere ekkoriban a Szovjetunió volt – később azonban az ő viszonyuk is megromlott.

Hogyan vonjanak el gabonát a mezőgazdaságból, de közben mégse haljanak éhen vidéken a parasztok? Hogyan etethetik úgy a városi munkásságot, hogy utána az iparban általuk megtermelt többletet visszaforgathassák gépesítés formájában a parasztoknak – miközben pedig mindenki építi a szocializmust?

Az ötvenes években Kína nehezen volt bekategorizálható: mind szocialista, mind kapitalista vonásokat mutatott, a KKP e kettő között egyensúlyozott. Kínában ekkorra még nem jött létre a munkásosztály (úgy, ahogyan Európában), mert az emberek munkája nem volt integrálva a globális kapitalista felhalmozásba Kína radikális elszigeteltsége miatt. Sőt, sok helyen jellemzőbb volt, hogy természetben fizették ki a dolgozókat, semmint munkabérben, mert a kínai vidéken ekkoriban a pénz is csekély számban fordult elő.

Kialakult a munkásság „elődje”, az ún. „protoproletariátus” sztálya; később, a hetvenes évek reformkorszakában e dolgozó tömegek adták a munkásosztály alapját. A protoproletariátus a szerzők szerint (124. o.) a hatvanas évek körül jött létre, amikor a a városokba irányuló mozgás megfordult az éhínség miatt, és a városban dolgozó emberek tömegesen mentek vissza falura és váltak újra parasztokká (gabonatermelőkké).

A városi iparban dolgozó gabonafogyasztók osztályában létrejött egy alsó réteg, bevándorlókból, „sikátori munkásokból”, tanoncokból, alkalmi munkavállalókból és munkás-parasztokból, akik az iparfejlesztő rendszer növekvő belső ellentmondásai és válságai miatt egyre bizonytalanabb helyzetbe kerültek. Ők egyfajta szürke zónát alkottak a gabonatermelők és a gabonafogyasztók osztályai között.

A Chuang kollektíva azt állítja, hogy a protoproletariátus osztálya nem volt igazi munkásosztály, mivel munkája még nem volt integrálva a globális kapitalista körforgásába. Sőt, Kínában ekkor maga a kapitalista felhalmozás és a napjainkban ismert munkaerőpiac sem létezett (124. o.). Ez egy helyi sajátosság volt, aminek alkalmazkodnia kellett a meglévő történelmi strukturális adottságokhoz, feltételekhez.

Pár száz oldal után kirajzolódik az olvasó számára, hogy visszatekintve olyannyira szervezetlen, kiszámíthatatlan és esetleges volt a kínai rendszer a hetvenes évekig, hogy valóban kisebb csoda, hogy eljutottak oda, ahol ma vannak. A kínai „modell” a szovjet típusú iparfejlesztő államra is hasonlított valamennyire, de a lapszámot forgatva sokkal árnyaltabb kép bontakozik ki az olvasó előtt. A szerzők is az elnagyolt összehasonlítások ellen érvelnek.

A kínai nyitás

Elérkezünk a hetvenes évekhez, ekkor kezdett el változni a Kínát körülvevő geopolitikai és világgazdasági környezet. Az olajár-robbanások (1973, 1979) megrázták az Egyesült Államok gazdaságát – akárcsak a világ majd minden országának gazdaságát. Sokhelyütt gazdasági pangással (stagnálással) és nagymértékű pénzromlással (inflációval) küzdöttek – e „stagflációs” válság vírusként terjedt el a globális gazdaságban.

Mindeközben a kapitalista világrendszer egésze is komoly strukturális problémákkal, súlyos gazdasági válsággal küzdött. És ez alól nem volt kivétel az Egyesült Államok, az államszocialista tábor országai – és Kína sem. Helyben, Kelet-Ázsiában az úgynevezett „japán csoda” is kifulladóban volt. A második világháború után az Egyesült Államok szigorú felügyelete alatt fejlődő helyi hegemón, Japán gazdasága is gyengélkedni kezdett.

Túltermelési válság keletkezett, a megtermelt árukat nem tudták értékesíteni Japánban, így a tőke a reálgazdaságból a pénzpiacokra menekült, pénzügyi spekulációs buborékot gerjesztve. Japán ország helyzetén tovább rontott a 1985-ös Plaza-egyezmény, amit a new yorki Plaza Hotelben írtak alá az amerikaiak nyomására.

Az egyezmény értelmében az amerikai jegybank leértékelte a dollárt a japán jenhez és a német márkához képest, hogy ezzel kimozdítsa tespedéséből az Egyesült Államok gazdaságát. Mindez azonban a jen viszonylagos felértékelődéséhez vezetett, ami miat Japán „deflációs csapdába” esett, ami az „elvesztegetett évtizedhez” vezetett.

E szorult helyzetben mind az Egyesült Államok, mind Japán szükségét érezte, hogy Kína további radikális elszigetelése helyett kereskedjen e hatalmas állammal. Kína strukturális pozíciója ezzel nagyon jelentősen javult, az ötvenes évektől tartó kizártsága után komoly lehetőségekhez jutott. Japánba nyersanyagot kezdett exportálni, míg onnan ipari tőke áramlott az országba.

1980-tól kezdődően a kínai állam egymás után létesítette a különleges gazdasági övezeteket, mint például Guangdong tartományban a Shenzheni, Zhuhai és Shantoui Különleges Gazdasági Övezetet. Ezt követően 1984-ben a külföldi tőke előtt további 14 tengerparti várost is megnyitottak.

1985 után gazdaságfejlesztési övezetnek nyilvánították a Gyöngy-folyó deltatorkolatát, a Jangce deltatorkolatát, a Fujian tartomány déli háromszögét, a Sandong-félszigetet, a Liaodong-félszigetet, Hebeit és Kuangxit, s e lépéssel ki is alakultak a nyitott tengerpari zónák. 1990-ben a kínai kormány nyitottnak nyilvánította a Jangce-folyó menti városokat is.

A lapszám e húsz éves folyamat intézményes és szociálpolitikai összefüggéseit tárgyalja részleteiben. Azt a hosszú és meglehetősen összetett, de annál tanulságosabb társadalmi folyamatot, amelynek eredményeképpen Kínában gyakorlatilag befejeződött a kapitalizmus kialakítása és a háborút követő radikális elszigeteltsége után visszatagozódott a tőkés világgazdaságba.

Ennek keretében a kínai állam szétzilálta korábbi szociális rendszereit, ipari tartaléksereget hozott létre. A kínai embereket rászorították arra, hogy mindnagyobbrészt a piacról éljenek meg és onnan biztosítsák munkaerejük újratermelését. Létrejött a kiszolgáltatott vidéki munkásparasztság – e dolgozói osztály olcsó béreivel, fegyelmezettségével tovább fűtötte a kínai növekedést (amit a hetvenes évektől immár külföldi befektetések is élénkítettek).

A kínai gazdaság – napjainkig tartó – rakétaszerű felívelése is csak itt és ekkor kerül megfelelő megvilágításba. A világrendszer-elemzés szemüvegén keresztül a kínai „nyitás”, a Kínába áramló külföldi tőkével járó gyors fejlődés valójában egyfajta válaszreakcióként értelmezhető a tőkés világgazdaság profitabilitási válságára.

A globális kapitalizmus nagyon súlyos hetvenes évekbeli krízise adott lehetőséget Kínának; ez nyitott ki egy ajtót, amin aztán a kínai pártállam vezetésével Kína beléphetett – és roppant mértékű, de kínkeserves növekedésnek indulhatott.

Ez a növekedés mindazonáltal szükségképpen véges a természeti erőforrások kimerülése, az olcsó munkaerő hiánya, az egyre inkább telítődött piacok, valamint a korlátolt értékesítési lehetőségek miatt. Az irdatlan gazdasági növekedés brutális mértékű társadalmi feszültségekkel és ellentmondásokkal járt együtt. Ez utóbbiakról túl keveset tudunk, különösen azért, mert a gazdasági növekedést a Kínáról szóló leegyszerűsítő elbeszélések rend szerint már-már harmonikusnak, természetesnek festik le és elhallgatják roppant társadalmi árát és környezeti költségeit.

A gazdasági fejlődés következtében létrejövő, viszonylag nagyszámú egyetemi diákság, kitörő örömmel fogadta a reformokat, a nyitást és piacosítást a hetvenes-nyolcvanas években. Ellentétben a munkásokkal, akik ténylegesen viselték e folyamatok terheit. Sőt, az egyetemisták visszatérően bírálták KKP-t a nyitási folyamat túlzott lassúsága és korruptsága miatt.

Úgy gondolták, hogy erősebb vezetőkre lenne szükségük, olyanokra, akik hallgatnak az értelmiségre és bevonják őket a politikába, megosztják velük a kormányzati feladatokat (ha a valóságos hatalmat nem is). A diákság származását tekintve főleg szakértők, mérnökök, bürokraták gyermekeiből tevődött össze; voltak, akik ma már az úgynevezett „vörös burzsoáziát” képviselik vagy alkotják Kínában.

Nézeteik teljesen szembe mentek a munkásokéval, akiknek – proletarizálódásuk miatt – már magukkal a reformokkal is bajuk volt. A korrupció helyett ők a szétnyíló társadalmi-gazdasági ollóra, a növekvő egyenlőtlenségekre és osztályfeszültségekre panaszkodtak, egyfajta munkásönigazgatást, önrendelkezést és munkahelyi demokráciát követeltek.

Itt is felfedezhetünk némi párhuzamot Magyarországgal. Az értelmiség nálunk mégiscsak megérkezett az osztályhatalomba és levezényelt a neoliberális rendszerváltást a munkások rovására, a dolgozó emberek ellenében, ráadásul antipopulista jelszavakkal, népellenes ideológiával igazolva a gyökeres átalakítást.

A két osztály, értelmiség és munkásosztály egymásra találása és érdekeik összehangolása azóta is várat magára – nemcsak itthon, világszerte is.

 Végszó

Régen olvastam ennyire informatív és alapos tanulmányokat, mint amiket a Chuang kollektíva készített, a Fordulat szerkesztősége pedig lefordított és közreadott. Ahogy a lapszámbemutatón Gerőcs Tamás mondta, e lapszám „módszertani leszúrás”, igazodási pont lehet, amelynek szemüvegén keresztül nemcsak Kínát látjuk és értjük meg jobban, hanem az összes félperifériás és perifériás államot is, ahol gazdasági és történelmi okok miatt az iparosítást megkésetten és intenzíven vitték véghez politikai vezetőik.

A bő 300 oldalas folyóiratszám még számos más témát taglal Kína fejlődése kapcsán, az általam kiemelteket pedig sokkal részletesebben is kibontja. Vajon valóban kifulladt a kínai növekedés? Tényleg lehagyja az Egyesült Államokat és világra segít egy új világrendet? Az orosz, majd az angol nyelv után egyszer még kínaiul fognak tanulni a gyerekek a magyarországi iskolákban? Nem tudjuk.

Azt azonban igen, hogy idén, 2024 nyarán megjelent a lapszám folytatása, a Kína jelenlegi helyzetét vizsgáló 33. lapszáma is a Fordulatnak „Kína II. – A piacnyitástól a globális hatalomig” címmel. Aki tehát megunta a Kínáról szóló leegyszerűsítő narratívákat és szeretne a hazai sajtóban sokszor csak felszínesen tálalt folyamatok mögé nézni, annak mindenképpen ajánlom olvasásra a Fordulat 32. lapszámát. Akárcsak a 33-at.

Megéri, hiszen a könyv terjedelmű lapszámokat becsukva az lehet az érzésünk, hogy nemcsak egy hatalmas, távoli ázsiai ország történelmét ismertük meg jobban, hanem valahol a sajátunkat is.

Címfotó: Magda Ehlers – Pexels