Gondolataink először is azon bajtársainkhoz szólnak, akik több mint egy évszázaddal ezelőtt, az első világháború tragédiája előtt szükségét érezték, hogy megerősítsék:

„Az összes ország összes katonájának, akik azt hiszik, hogy az igazságért és a szabadságért harcolnak, ki kell jelentenünk, hogy hősiességük és bátorságuk csak a gyűlölet, a zsarnokság és a nyomorúság állandósulását szolgálja.” (Nemzetközi Anarchista Kiáltvány a háború ellen, 1915).

Ahogy Goldman, Berkman, Malatesta, Schapiro és a többiek, mi is ugyanúgy hiszünk abban, hogy az anarchizmus internacionalista és szolidáris hangja, az egyetemes testvériség elveivel együtt, vissza kell, hogy térjen, hogy mindenkihez szóljon, különösképpen egy olyan világban, amelyet egyre jobban széttöredez a nemzeti, etnikai és identitásbeli gyűlölet.

A háború hátterében a jelenlegi társadalmi rend áll, amely az uralmon, a kizsákmányoláson és az elnyomáson alapul. Ez a FAI (Federazione Anarchica Italiana – Olasz Anarchista Szövetség) számára kulcsfontosságú, ahogyan azt az Anarchista Programban – amely szövetségünk elméleti hivatkozási alapját képezi – kifejtjük:

„Az emberiség egy része nem fogja fel, hogy az együttműködés és a szolidaritás milyen előnyökkel járhat mindenki számára, s másokban versenytársat és ellenséget látva, megpróbálja a lehető legnagyobb vagyont megszerezni magának a másik kárára. Egy ilyen küzdelemben végül a legerősebb vagy a legszerencsésebb kerül ki győztesként, aki számtalan módon elnyomja és uralja a legyőzötteket”.

Ezért fenntartjuk álláspontunkat, amely szerint elutasítunk minden háborút, és támogatjuk a forradalmi defetizmus eszméjét. A defetizmus alatt a háború előtti forradalmi álláspontot értjük, amely azt jelenti, hogy az embernek a saját országa kormányának és uralkodó osztályainak legyőzéséért kell harcolnia, azzal a meggyőződéssel, hogy a háborúkat az elnyomók és kizsákmányolók érdekeiért és kiváltságaiért vívják.

A huszadik század elején, és különösen az első világháború idején egyes európai kormányok a „defetizmus” vádját használták fel arra, hogy elnyomják az ellenvélemény, a háborúval szembeni ellenállás, a politikai tiltakozás vagy a munkások küzdelmének minden olyan formáját, amely megtörheti a nemzeti egységet az ellenség előtt. Ezért a defetizmus nem fogadja el a társadalmi küzdelmek felfüggesztését, amelyet a kormányok háború idején cenzúrával, elnyomással és hadi törvényekkel kényszerítenek ki. Éppen ellenkezőleg, a kormány elleni harc háborús időkben is folytatódik, mind a háború szabotálásával, mind a társadalmi küzdelmek szorgalmazásával. A defetizmus egy olyan internacionalista és forradalmi perspektívába illeszthető, amelynek célja a „saját” országaink imperializmusának vereségét előidézni, egyik alapvető pontja pedig az államok és/vagy birodalmi blokkok közötti háborúkban bármely hadviselő fél támogatásának elutasítása.

Jelenleg több tucat háború zajlik, amelyek halálos áldozatokkal, pusztítással, nemi erőszakkal, fosztogatással és tömeges deportálással járnak. Az elmúlt tizenöt évben a globalizáción alapuló hegemóniarendszer válsága világszerte a tekintélyelvűség és a militarizálódás irányába mutató tendenciát eredményezett.

A globalizáció mint a világuralom formája hosszú időn keresztül kiváltságos szerepet biztosított az angol-amerikai imperializmusnak a bolygó erőforrásainak kizsákmányolásában, a különböző országok kiváltságos osztályainak támogatásával. Oroszország és Kína belépése a Nemzetközi Valutaalapba és a Kereskedelmi Világszervezetbe megmutatta, hogy az ezen hatalmak közötti konfliktusok nem kérdőjelezik meg a társadalom osztályokra és különböző hierarchiákra való felosztását.

A 2022 júniusában Empoliban megrendezett FAI kongresszuson nyilatkozatot adtunk ki az ukrajnai háború értelmezéseivel kapcsolatban, amelynek egy részét idézzük:

„Az államok közötti feszültségek fokozódása, a kereskedelmi és pénzügyi háborúk, a piacok kisebb-nagyobb mértékű fokozatos elszigetelődése, a világ különböző régióiban részben közvetve, de egyre inkább közvetlen formában zajló, világméretű és regionális hatalmak közötti konfliktusok kiterjedése az elmúlt tíz évben egy merőben rendhagyó forgatókönyvet határozott meg. A kapitalista modell, amelyet a múlt században az USA hegemóniája kényszerített ki, még mindig az a horizont, amelyen belül az államok közötti viták zajlanak, de a világot már nem egyetlen szuperhatalom uralja. Az USA elvesztette az afganisztáni, iraki és szíriai háborúkat, és a néhány évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest jelentősen csökkent a befolyása Közép- és Dél-Amerikában, amelyet korábban a hátsó udvarának tekintett. Az Ausztrália, az Egyesült Királyság és az USA közötti AUKUS-megállapodás, amely ezen államok stratégiáját a csendes-óceáni térség felé irányította át egy külön szövetséggel, úgy tűnt, hogy megkérdőjelezi az USA európai jelenlétét és magát a NATO kohézióját, ha nem is létét. Oroszország ukrajnai inváziója tehát a globális erőegyensúly újradefiniálásának folyamatába illeszkedik be.
A globális hegemónia ezen válsága szorosan összefügg a társadalmi kohézióra épülő kormányzati rendszerek válságával, a szociális garanciák leépítése és a konszenzusmechanizmusok gyengülése miatt. Számos országban figyelhetjük meg az olyan mozgalmak felemelkedését, amelyek különböző formában és sajátosságok mellett kérdőjelezik meg a kormányokat, valamint az uralkodó osztályok közötti megállapodásokat. Ebben az összefüggésben az erőszak alkalmazása az uralkodó osztály fő eszközévé válik a hatalom és a társadalmi rend megőrzése érdekében. Ebben az értelemben az elmúlt években megvitattuk a hadászat növekvő szerepét a társadalmakban. A 2020-as fehéroroszországi felkelés és a 2022. januári kazahsztáni lázadás az orosz vezetésű rendszeren belüli konszenzus súlyos válságát mutatta. Az OTSC (Organisation du traité de sécurité collective – Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete) megtartásában a hadsereg kulcsszerepet vállalt. Az orosz katonai beavatkozás Kazahsztánban a népfelkelések véres leverésével tragikusan demonstrálta ezt, és előkészítette az utat Ukrajna februári inváziójához. Még az Egyesült Államokban is a rasszista erőszak elleni 2020-as rendőrellenes zavargások arra késztették a fegyveres erők vezetését, hogy támogassák Biden elnöki beiktatását a polgárháború előjátékaként 2021 elején, annak érdekében, hogy Trump erőszakos felsőbbrendűsége ne súlyosbítsa helyrehozhatatlanul a konszenzusválságot”.

A válságra adott válasz a katonai kiadások növelése és a fegyveres erők politikai döntésekben betöltött szerepének megerősítése. Miután megsemmisültek a gazdasági és politikai szabályozási mechanizmusok, amelyek létrehozták a hatalmak közötti hierarchiát és a profit áramlását az imperialista metropoliszok felé, az uralkodó osztályoknak háborúra van szükségük a régi uralom visszaállításához vagy újak meghatározásához. Az új világrendezetlenség kontextusában a háborúhoz és a katonai missziókhoz való ragaszkodás fokozódik, bármilyen módon is határozzák meg azt a kormányok a propagandájukban.

Ukrajnától Jemenig, a Száhel-övezet országaitól Mianmarig, Afganisztántól Tigréig, áthaladva mindazokon a régiókon, ahol népirtások zajlanak, a kurdok, vagy például az őslakos és afro-leszármazott népek ellen, potenciálisan mindannyian a pusztítás, az elnyomás és a tekintélyuralmi változások bombái és fenyegetései alatt élünk. Jól tudjuk, hogy az úgynevezett demokráciák és autokráciák közötti forgóajtók nagyon gyorsan mozoghatnak, a háborús állapot pedig azonnal beszűkíti a teret azok számára, akik a társadalmi átalakulásért akarnak fellépni.

Mindig emberi szolidaritásunkról biztosítjuk azokat, akik szenvednek és életüket kockáztatják nehéz helyzetekben, még akkor is, ha az általunk képviseltektől távol álló elképzeléseik és gyakorlataik vannak.

A társadalmi anarchizmus azonban szakít a jelenlegi birodalmi, kapitalista, nacionalista és tekintélyelvű logikával, elutasítva a határok által felállított megosztottságot.

Nem ismerjük el a területi integritás fogalmát vagy egy állam vagy bármely olyan entitás területi „védelmét”, amely államszerűségre törekszik, mert a területi szuverenitás elvéhez kapcsolódva ezek az elvek elkerülhetetlenül nacionalista vagy mikro-nacionalista perspektívák kialakulásához vezetnek. Bármit is jelentsen a „nemzet” szó, az a kizsákmányolók és kizsákmányoltak, elnyomók és elnyomottak közötti megosztottságot fedi el.

Megismételjük, hogy egyszer s mindenkorra egyértelműen elítéljük a putyini rezsimet és Ukrajna elleni bűnös invázióját, valamint a belső ellenvélemény kegyetlen elnyomását. Elítéljük azonban minden olyan kormány bűnrészes szerepét is, amely fegyverek biztosításával szítja az ilyen és hasonló konfliktusok lángját, gyakran pénzt keresve ezekkel a szállítmányokkal. Határozottan ellenezzük a NATO-t, amely már régóta próbálja a társadalmi élet militarizálását és a katonai kiadások növelését erőltetni a tagországokban, és amely Putyinnak köszönhetően új erőre kapott az afganisztáni agresszió dicstelen befejezése után.

Ugyanígy nem vesszük be a szabadság és a diktatúra közötti háború narratíváját sem. Ebből a szempontból Zelenszkij Ukrajnája valójában egy kis Oroszország, tekintélyelvű kormánnyal, az országot kifosztó oligarchák körével, a tiltakozás minden formája és a kisebbségek elleni elnyomással, amelyeket a háború még inkább megnehezített. Ma Zelenszkij, hogy hatalmon maradhasson, eladósítja országát, és eladja az Egyesült Államoknak, az Egyesült Királyságnak és az Európai Uniónak katonai támogatásukért cserébe. A nyugati érdekek ukrajnai betörése azonban korántsem csak a február 24-i orosz inváziónak köszönhető: a multinacionális agrár-élelmiszeripari vállalatok – sokan az Egyesült Államokból, egy pedig Oroszországból – több mint 10 éve ellenőrzik Európa „magtárának” egy részét és fő kereskedelmi kikötőjét Odesszában.

A háború következményei drámaiak a front mindkét oldalán. Katasztrófálisak egész Európa számára is, a spekuláció miatti áremelkedéssel, az erősödő militarizálódással és újbóli fegyverkezéssel, a proletárok millióinak életkörülményeinek romlásával, a félelemmel és az erőszakkal együtt, amelyek a tekintélyelvű kormányok veszélyes eszközeivé válhatnak. Európában ismét érzékeljük ezt a helyzetet, de valójában a világ legtöbb régióját érinti, párhuzamosan a profit, a piacok és az államok logikája által elősegített környezeti pusztulással, ami a bolygónkat, életterünk létét fenyegeti.

A háborúval szemben állók elsődleges kötelezettsége a kölcsönös segítségnyújtási rendszerek, például az alulról jövő szolidaritási hálózatok kiépítése és terjesztése a konfliktus következményeitől leginkább szenvedő emberek közvetlen szükségleteinek kielégítése érdekében, legyen szó élelmezésről vagy orvosi ellátásról. Szükség van támogató hálózatokra azok számára, akik sztrájkolnak, szabotázst hajtanak végre, dezertálnak; továbbá transznacionális hálózatokra azok számára, akik a front bármelyik oldalán rejtőzködnek vagy menekülnek. Ebben az értelemben küzdünk a militarizmus által erőltetett, de általunk elutasított patriarchális és uralmi modellek lebontásáért, amelyeket a háborús propaganda a hivatalos és a közösségi médiában is szüntelenül ismételget, robusztus és fiatal férfi harcosok képét helyezve a középpontba.

Több oldalról azt tanácsolták nekünk, hogy foglaljunk állást és ténylegesen harcoljunk az ebben a háborúban részt vevő kormányok egyikének oldalán, mintha az egyik, vagy a másik oldal közötti választás elkerülhetetlen lenne.

A marxista hagyomány egyes őrzöi úgy gondolják, hogy egy kis imperializmus belefér, annak érdekében, hogy legyőzzék azt az eredendő fenyegetést, amelyet a „nyugat” fenyegetésével azonosítanak. De ez a stratégia, hogy imperialista hatalmakkal játszanak, hogy kiélezzék azok ellentmondásait – mint a munkásmozgalmak és a nacionalista erők közötti szövetség-, amely a sztálinizmust jellemezte a két világháború között és azt követően, az összes forradalmi perspektíva megsemmisítéséhez és a kizsákmányolt és elnyomott osztályok minden autonóm fellépésének megakadályozásához vezetett.

Más értelmezések eltérő megközelítést követnek, és az orosz imperializmust egész Európára és azon túlmenően is veszélyként értékelik. Ezeket az értelmezéseket a liberter irányzat egyes elemei is támogatják. Anélkül, hogy megkérdőjeleznénk az orosz tekintélyelvűség és militarizmus jelentette fenyegetést, úgy véljük, hogy nem Oroszország ukrajnai katonai veresége fogja megakadályozni a tekintélyelvű fordulatot Nyugat-Európában.

Az Oroszországban és az OTSC-országokban szemlátomást uralkodó tekintélyelvű társadalmi folyamatok évek óta az Európai Unióban is zajlanak, amit a háború most tovább gyorsít. Ráadásul a „demokrácia” valakik kiváltságainak a feltételrendszerén alapul. Az a vízió nem a miénk, amelyik az Európai Uniót a demokrácia világítótornyaként mutatja be, Oroszországot, Kínát és szatellitjeiket a vadkapitalizmussal kombinált totalitarizmus örököseiként azonosítja, és mintapéldája a nyugatias gondolkodásnak.

Ezek álláspontjaink, amelyek megerősítik antimilitarizmusunkat egy internacionalista és forradalmi perspektívában, amelynek konkrétan a társadalmi küzdelmekben és a szolidaritási hálózatokban kell gyökereznie, hogy kollektív és szabadelvű kiutat teremtsünk a háború örvényéből, amelybe az államok és a világkapitalizmus taszít minket. Ez a mi hozzájárulásunk a nemzetközi háborúellenes vitához. Szerintünk egy dolgot mindenekelőtt tisztáznunk kell: fegyverrel vagy anélkül, ahhoz, hogy hatékony legyen, minden küzdelmet alulról, az államok, kormányok apparátusán és különösen a fegyveres erőkön kívül kell lefolytatni és megszervezni.

Még a hadviselő vagy társháborús kormányok is tisztában vannak azzal, hogy a háború mészárlásokkal és pusztítással jár a közvetlenül érintett területeken, nyomorral, munkanélküliséggel és éhínséggel a világ többi részén, akár Európában és az Egyesült Államokban is. A kormányok tisztában vannak azzal, hogy a körülmények egy példátlan társadalmi válság kialakulásához vezetnek, ezért szólaltatják a militarizmus és a nacionalizmus kórusait, hogy megakadályozzák a kizsákmányolt és elnyomott osztályok szolidaritását.

A háborúk támogatói és haszonélvezői a kormányok, akik rettegnek a népi mozgalmaktól, amik megfékezhetik őket, mert a kormány szeszélyének csak az a félelem szabhat határt, amelyet a népi mozgalmak kelthetnek bennük.

A háborúval szembeni ellenállás a mindennapi elkötelezettségünk része, kezdve a háborús termelés elítélésével és bojkottálásával, valamint a militarista retorika kritikájával és dekonstruálásával, a militarista oktatással és nyelvezettel minden szinten. Minden háború, minden hadsereg ellen ki kell állnunk, olyan interszekcionális stratégiát alkalmazva, amely azonosítja és ellensúlyozza a militarizmus és az elnyomás egyéb formái – például a patriarchátus, a rasszizmus, a kapitalizmus és a sovinizmus – közötti kapcsolatokat, mind a kollektív cselekvések, mind a személyes kapcsolatok révén.

Csak a kizsákmányolt osztályok fellépése állíthatja meg a háborút azáltal, hogy bojkottálják a fegyveripart, megtagadják a hadászati eszközök előállítását, kereskedelmét és szállítását, részt vesznek a katonai üzemek és bázisok elleni ellenállási mozgalmakban, és nemzeti-nemzetközi szinten sztrájkokat hirdetnek a háború és a hadigazdaság ellen.

Az anarchista mozgalom részt vesz ezekben a küzdelmekben, a körülményeknek megfelelően különböző módon, a militarista és nacionalista ideológiák kritizálásával, alulról szerveződő egyesülések és hálózatok létrehozásával, közvetlen akciók gyakorlásával, a kapitalizmus és az államok által támogatott mészárlások megtagadásával, a dezertálás és az ellenállás összes formájának támogatásával.

Minden eddiginél jobban meg vagyunk győződve annak az anarchista elvnek az érvényességéről, hogy az eszközöknek összhangban kell lenniük a célokkal. Nincsenek jó vagy igazságos háborúk, és a növekvő nacionalista és szuverenista őrület idején úgy gondoljuk, hogy soha semmilyen módon nem állhatunk a kormányok oldalára, és nem vehetünk részt az államok és birodalmi blokkok közötti háborúkban.

Az embereknek soha nem szabadna vért ontaniuk a területi szuverenitásért. Bűnös minden háború, a hadseregek (beleértve a segédalakulatokat is) pedig a kizsákmányolás, a patriarchátus valamint a területek és az egyének teste feletti többé-kevésbé „legitim” állami uralom eszközei. Mi nem ismerjük el ezen területi legitimitások egyikét sem, és nem vagyunk hajlandóak harcolni egyikért sem.

A történelem rávilágít, hogy a háborúkat hagyományosan azért vívják, hogy megakadályozzák a kizsákmányolt osztályok önmaguk emancipációjukért való küzdelmét, ezért az anarchizmus számára kiemelkedően fontos, hogy azon nyomban mozgósítson a háború, és minden katonai intézmény ellen. Erőnk elsősorban az eszmék terjesztésében és a kritikai gondolatok előállításának és terjesztésének tereit védelmező, a pacifista és antimilitarista mozgalmak egyesülését elősegítő, a kormányok elleni közös harcban rejlik.

Az anarchista mozgalomnak a háború elleni küzdelemben való koherencia képessége az út a liberter gyakorlatok, szerveződések és eszmék aktivizálására a kizsákmányolt és elnyomott osztályok körében, mivel ezek elsőként szenvedik el a háborúk következményeit. Ezen az alapon lehetőség nyílik egy új szerveződés létrehozására, amelyik egy másik megoldást kínál a válságra, és egy szabad társadalom felépítése felé tekint.

Olasz Anarchista Szövetség – FAI

[A XXXI. kongresszuson Empoliban 2022 júniusában bemutatott és az azt követő hetekben ratifikált dokumentum]

https://www.federazioneanarchica.org/

https://antimilitarismus.noblogs.org

fordította: Errico Verdi