A kelet-ukrajnai bachmut-i csatát a második világháború óta a legnagyobb veszteségekkel járó csatának tartják Európában. Kép: CC BY 4.0.

Európa megosztottságának leküzdésében új minőségre törekszünk biztonsági kapcsolatainkban, teljes mértékben tiszteletben tartva egymás döntési szabadságát e tekintetben. A biztonság oszthatatlan, és minden egyes résztvevő állam biztonsága elválaszthatatlan az összes többi állam biztonságától.

Párizsi Charta az Új Európáért, 1990. november 21.

Európában ismét a háború őrülete uralkodik. Az a tévhit, hogy csak a fegyverek hozhatnak biztonságot, az ukrajnai orosz invázió óta ismét nagy divat az európai politikusok, az európai agytrösztök és a média körében. Ami még rosszabb, hogy a most megkezdett ukrán ellentámadás most állítólag olyan katonai döntést hoz, amelyet politikailag nem tudtunk - vagy nem akartunk - elérni.

Mintha semmit sem tanultunk volna a múltból, Európában ismét emberáldozatokat hoznak az állítólagos döntő csaták oltárán. Ezzel mi, európaiak Ukrajna és Európa, sőt talán a világ jövőjét is a csatatér kiszámíthatatlanságára, őrjöngésére és brutalitására bízzuk. Ugyanakkor teljesen tisztázatlan marad, hogy a háború mostani kiéleződésével egyáltalán milyen "döntést" lehetne elérni. Európának biztosan nem fog békét hozni.

Mert ez a háború egyre inkább Oroszország és a NATO közötti háborúvá vált, ahol a nukleáris fegyverek döntő szerepet játszanak a katonai számításokban. Senki sem tudja megmondani, hol vannak a vörös vonalak egy ilyen "döntő csatában", amelyeken túl nukleáris eszkaláció következne be. Ezzel nemcsak magunkat, hanem az emberiséget is kiszámíthatatlan veszélynek tesszük ki - és mindezt egy olyan konfliktusért, amelyet valójában diplomáciai úton is meg lehetett volna oldani.

Úgy tűnik, hogy az Európában most uralkodó harcias légkörben nem gondolunk arra a lehetőségre, hogy a háború alapjául a NATO bővítésével szolgáló konfliktusra békés megoldást találjunk, amely racionalitáson és kölcsönös megértésen alapulna. Mi európaiak nem hibáztathatjuk csak Oroszországot vagy az Egyesült Államokat ezért a megdöbbentő felelőtlenségért.

Az Európai Uniót és tagállamait is felelősség terheli az Európát most ért katasztrófáért, sőt talán a döntő felelősség. Ez a háború ugyanis európai földön zajlik, és az EU-nak, mint az európai kontinens messze legnagyobb államközösségének, döntő szerepe volt és van e konfliktus okaiban és a háború jelenlegi elhúzódásában.

Még ha az EU szeret is a felháborodott erkölcsi ártatlanság álarcában tetszelegni, akkor is felelősséggel tartozik azért, hogy Európában újabb háború dúl.

Az EU 27 tagja egyben a NATO -tagok túlnyomó többsége is. Az EU felhasználhatta és felhasználhatta volna befolyását, hogy megakadályozza ezt a háborút, és ha már kitört, akkor a lehető leggyorsabban véget vessen neki.

Az EU saját érdeke lett volna, hogy közvetítsen az USA globális dominanciájának fenntartásához fűződő geopolitikai érdeke és Oroszország félelme között, hogy a NATO katonailag bekeríti és elvágja a Fekete-tengerhez való hozzáférést.

A háború kitörésekor az EU-nak támogatnia kellett volna az orosz-ukrán béketárgyalásokat 2022 márciusában/áprilisában; a háború már egy hónap után véget érhetett volna. Azonban egyik sem történt meg.

Bár voltak és vannak figyelmeztető hangok az EU-n belül, az EU mint közösség nemcsak a NATO keleti terjeszkedését támogatta fenntartás nélkül 1994 óta, hanem az EU keleti terjeszkedését is szlalomozva folytatta. Minden felelős európai politikus számára világos volt, hogy ezzel konfrontációs pályára állították Európát, olyan konfrontációs pályára, amely mostanra háborúhoz vezetett Oroszországgal.

A háború kitörésével az EU a kezdeti tétovázás után még a konfliktus katonai eszkalációjába is beleengedte magát, amely mára még az USA-ét is meghaladja. Több uniós ország például jogosnak minősítette az orosz terület elleni ukrán támadásokat, holott az USA szigorúan ellenzi azokat.

És míg az USA inkább visszafogja magát az ilyen fegyverrendszerek terén, addig az EU országai Nagy-Britanniával együtt a legmodernebb harckocsikat, harci drónokat, nagy hatótávolságú rakétákat és urániumos lőszereket szállítanak, és most éppen egy európai koalíció akarja Ukrajnának F-16-os vadászrepülőgépeket biztosítani. Még az EU Bizottsága is fegyverbeszállítóvá degradálta magát; a sors iróniája, hogy az Ukrajnának szánt több milliárd dolláros lőszerbeszerzéseit az Európai Békefinanszírozási Eszköz (EFF) finanszírozza.

Maximális, csak az EU által támogatott követelések

Pedig az EU-nak a béke, nem pedig a háború kellene, hogy a fő gondja legyen. Az EU azonban sem saját béketervet nem dolgozott ki, sem diplomáciai békekezdeményezést nem tett, és még a tűzszünetet is szigorúan elutasítja. Az EU továbbra is ragaszkodik a Zelenszkij-féle béketerv maximális követeléséhez, miszerint Oroszországot először katonailag kell legyőzni, és az 1991-es határokon belül vissza kell foglalni az egész ukrán területet, mielőtt tárgyalásokra kerülhetne sor. Ezzel az EU egyedül marad a világban.

A világ nagy regionális szervezetei közül egyik sem támogatja ezt a követelést, legyen szó a G20-akról, a BRICS-országokról, a közép-ázsiai államokról, a Sanghaji Együttműködési Szervezetről, az ASEAN-ról, az Afrikai Unióról, az OIC-ről vagy a CELAC-ról. Még az USA is egyre szkeptikusabb, és a befolyásos amerikai politikusok hangja egyre erősebb az Oroszországgal való tárgyalásos béke mellett Ukrajna jövőjéről.

Az EU által választott konfrontációs és eszkalációs út semmiképpen sem volt eleve elrendelt vagy akár elkerülhetetlen. 1990-ben, alig egy évvel a hidegháború befejezése után, az összes európai állam, valamint az USA és Kanada ünnepélyesen elkötelezte magát az Új Európa Párizsi Chartájában, hogy mostantól kezdve egy közös, békés, a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig terjedő - azaz Oroszországot is magában foglaló -, háborúktól és katonai blokkoktól mentes Európát építenek.

A Charta szerint Európa minden egyes államának biztonsága ezentúl elválaszthatatlan az összes többi állam biztonságától, és a felmerülő konfliktusokat csak békésen, az ENSZ Alapokmányával összhangban lehet rendezni. Más szóval, csakis együtt és nem egymás ellen dolgozva lehet mostantól tartós békét teremteni Európában. A NATO -nak ebben semmilyen szerepet nem szántak, a párizsi chartában egyszer sem említették.

És mégis, az EU már korán felhagyott a közös békés Európára vonatkozó Párizsi Chartával, és a hidegháborús katonai szövetség, a NATO által uralt Európa mellett döntött. Egy ilyen drasztikus átrendeződés nem állt Európa érdekében. Az a tény, hogy az EU az USA nyomására cselekedett így, amely e célból mozgósította néhány kelet-európai állam támogatását, nem lehet mentség.

A Charta új, békés páneurópai perspektívát kínált a két világháborút és a hidegháborút átélt Európának. Európa megszabadult a vasfüggöny kényszerzubbonyától és a nukleáris háború állandó fenyegetésétől európai földön. Az első világháború kitörése óta először volt valódi béke Európában.

Nem volt többé olyan katonai veszély sem, amely indokolhatta volna a NATO intenzíven folytatott bővítését. Oroszország a Szovjetunió felbomlása után belső káoszba süllyedt, és Kína akkoriban sem gazdasági, sem katonai szempontból nem játszott szerepet. A NATO-nak Oroszország határai felé nyomulása váltotta ki Oroszország katonai ellenlépését, nem pedig fordítva.

Különösen az ukrajnai konfliktust illetően az európai államoknak a saját fájdalmas tapasztalataik alapján ezt jobban kellett volna tudniuk. Már az első és a második világháborúban is nagy stratégiai jelentőséggel bírt Oroszország, illetve a Szovjetunió és a Német Birodalom számára a mai Ukrajnát alkotó terület ellenőrzése, ezért erősen vitatott volt.

A Dnyeper folyómederben talált csontvázak elgondolkodtatóak lehetnek

A német Wehrmacht katonáinak maradványai, amelyeket a Dnyeper kiszáradt folyómedrében találtak a kachovkai gát felrobbantása után, bizonyítékai ezeknek a szörnyű fegyveres konfliktusoknak ebben a térségben egykor és ma is. Az EU-nak jobban kellett volna törekednie arra, hogy elkerülje a német császári és náci birodalom hibáit.

Akkor is, mint most, mindkét fél kihasználta a lakosság belső megosztottságát. Ukrajna 1991-es függetlenné válása után az elnök- és parlamenti választások rendszeresen tanúskodtak arról, hogy az ország lakossága mélyen megosztott két, nagyjából egyenlő arányú, ukránbarát és oroszbarát részre, amely megosztottság földrajzilag is megosztja az országot egyrészt Nyugat- és Közép-Ukrajnára, másrészt Kelet- és Dél-Ukrajnára.

A legutóbbi, 2010-es és 2012-es összukrajnai választásokon, amelyeken a Krím és a Donbassz még részt vett, még egy szűk többséggel oroszbarát elnök és oroszbarát parlamenti képviselők is voltak.

Ha az EU valóban Ukrajna megőrzésével és megerősítésével foglalkozott volna, akkor támogatnia kellett volna a két népcsoport közötti kohéziót és harmóniára való törekvést. Az EU-nak erőteljesen támogatnia kellett volna a kétnemzetiségű és föderatív Ukrajna 1991-ben meghirdetett projektjének folytatását.

Ezzel ellentétesen cselekedett, és az egynemzetiségű ukrán nacionalizmus politikája mellé állt. Az EU-val kötendő társulási megállapodásról szóló 2013-as tárgyalások során José Manuel Barroso, az Európai Bizottság akkori elnöke Ukrajna elé azt az alternatívát állította, hogy vagy közeledik az EU-hoz és szakít Oroszországgal, vagy lemond az EU-val való szoros együttműködésről.

Szerinte mindkettő nem egyeztethető össze. Miért nem? Az egyrészt Oroszország és Közép-Ázsia, másrészt az EU közötti híd szerep egyrészt Ukrajna, másrészt az EU számára is nagy politikai és gazdasági előnyt jelentett volna. Az EU megosztó álláspontja azonban kiváltotta egy megválasztott elnök erőszakos megbuktatását, ami elindított egy olyan fejleményt, amely végül háborúhoz vezetett.

Az EU, miközben folyamatosan azt bizonygatja, hogy segíteni akar Ukrajnának, most ennek az európai országnak a pusztulásához járul hozzá. Az EU által szállított fegyverek nemcsak meghosszabbítják a háborút, hanem az orosz fegyverekhez hasonlóan hozzájárulnak a halálhoz és a pusztításhoz Ukrajna területén.

Ma Ukrajna talán nemcsak a legjobban elpusztított, hanem politikailag is a legmélyebben megosztott ország Európában. Másfél év háború után Ukrajna, amely már a háború előtt is Európa legszegényebb országa volt, még mélyebbre süllyedt a szegénységbe és az eladósodásba, miközben Európa legmilitarizáltabb országává vált.

Az ukrán gazdaság romokban hever, és korrupció sújtja. Ráadásul Ukrajna a leginkább fogyatkozó népességű ország Európában. Ukrajna most elveszítheti területének akár 20 százalékát, valamint az Azovi- és Fekete-tengerhez való szabad hozzáférést. Hogyan maradhat fenn Ukrajna államként ilyen körülmények között?

Az EU nemcsak Ukrajna fokozatos tönkretételéért felelős. Gyakorlatilag önpusztító külpolitikát is folytat, ami azt eredményezi, hogy az EU hosszú évekre, sőt talán évtizedekre elveszíti a gazdaságilag vonzó orosz és közép-ázsiai nyersanyagokhoz és energiaforrásokhoz való hozzáférést, és el lesz vágva az ázsiai nagy növekedési régiók szárazföldi elérhetőségétől.

Az EU így amputálja önmagát. Annak érdekében, hogy megszabaduljon a függőségtől, az EU most úgy tűnik, hogy egy sokkal drágább és kedvezőtlenebb függőségbe került. Ez káros hatással lesz az EU gazdasági helyzetére.

Az EU szankciós politikájával is figyelmen kívül hagyni látszik a globális változásokat. Az EU részesedése a világ népességéből kevesebb mint öt százalék, és egyre csökken. Az EU részesedése a globális gazdasági teljesítményből ma szintén csak 15 százalék, és a tendencia szintén csökkenő. Csak a BRICS-országok részesedése a világ népességéből 40 százalék és növekszik, a globális gazdasági teljesítményből 32 százalék és szintén növekszik.

Az ukrajnai háború során a globális Dél államai lényegesen magabiztosabb, a Nyugat, így az EU fölényét is megkérdőjelező álláspontra helyezkedtek. Az, hogy ma Kína, India, Indonézia és más ázsiai államok közelednek egymáshoz Ukrajna ügyében, nem azért van, mert hirtelen megszerették egymást, hanem azért, mert meg akarják akadályozni a NATO közép-ázsiai terjeszkedését.

A globális változásoktól függetlenül az EU Bizottsága jelenleg a tizenegyedik szankciócsomagját állítja össze, és most már harmadik országokat és azok vállalatait is meg akarja büntetni, amiért kereskedelmi kapcsolatokat tartanak fenn Oroszországgal. És mintha ez nem lenne elég, az EU úgy véli, hogy Kínát is célba veheti. Micsoda arrogancia!

Az EU ugyanis már régen elvesztette azt a politikai és gazdasági hatalmát, hogy ilyen gazdasági fenyegetéseket érvényre tudjon juttatni. A szankciók tehát elsősorban a saját gazdaságát fogják sújtani.

Az USA-nak hamarosan búcsút kellene intenie az ukrajnai kalandnak.

Az USA következő elnökének nem feltétlenül Trump-nak kell lennie, de feltételezhető, hogy az USA, mint oly sok más háborúban, amelybe akarva-akaratlanul belekeveredett, legkésőbb a jövő évi elnökválasztás után búcsút mond a drága ukrajnai kalandnak.

Akkor az elhibázott külpolitikájának teljes ereje az Európai Uniót fogja érinteni. Az EU akkor egy olyan Európa része lesz, amelyet ismét egy olyan vasfüggöny oszt meg, amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódik, és amely szankciók révén áthatolhatatlanabb lehet, mint bármi, amire a hidegháború idejéből emlékszünk.

Az EU-nak együtt kell majd élnie ezen a kontinensen a lerombolt Ukrajnával, amely hosszú távon hatalmas pénzügyi lyukat jelent, és talán egy destabilizált Oroszországgal is, amely 6000 nukleáris robbanófejével állandó fenyegetést jelent.

Miközben az uniós államok gazdaságát súlyosan érinthetik ezek a változások, az EU-nak kell majd megfizetnie ennek a háborúnak a hatalmas utókövetési költségeit. Ez az EU tagállamain belül társadalmi problémákhoz fog vezetni, amelyek politikai és társadalmi erőszakba torkollhatnak.

És mindezt csak azért, mert mi mindenképpen bővíteni akartuk a NATO -t, és nem akartuk elfogadni a semleges Ukrajnát? Nem túl nagy ár ez - ráadásul egy olyan konfliktusért, amelyet békésen is meg lehetett volna oldani?

Egy ilyen fejlemény megelőzése érdekében az Európai Uniónak saját önérdekéből el kell vetnie korábbi önigazoló és erkölcsileg arrogáns háborús narratíváját, búcsút kell mondania külpolitikája militarizálódásának, és fel kell hagynia azzal, hogy biztonságát a NATO bővítésében próbálja megtalálni.

Az Európai Uniónak vissza kell térnie a béke nyelvére, és ki kell dolgoznia egy olyan béketervet Európa számára, amely magában foglalja Oroszországot és Ukrajnát, és kapcsolódik az Új Európa Párizsi Chartájához.

Ezzel nemcsak a további európai vérontást, az Európai Közösség belső felbomlásának veszélyét és gazdasági hanyatlását előzné meg, hanem a világban elfoglalt pozícióját is jelentősen javítaná, mint az az európai békeprojektet, amely megvalósítójaként a második világháború után egykor elgondolták. Ehhez bátorságra lesz szükség - a békéhez sok bátorság kell!

Michael von der Schulenburg, az ENSZ korábbi főtitkárhelyettese, több mint 34 évig dolgozott az ENSZ-nek és az EBESZ-nek. Ennek során hosszú távú megbízatásokat kapott Haitin, Pakisztánban, Afganisztánban, Iránban, Irakban és Sierra Leonéban, valamint rövidebb megbízatásokat Szíriában, a Balkánon, Szomáliában, a Száhel-övezetben és Közép-Ázsiában. 2017-ben jelent meg a "On Building Peace: RescuingtheNation-state and Saving the United Nations" (A béke építéséről: a nemzetállam megmentése és az ENSZ megmentése) című könyve.

Forrás: https://www.telepolis.de/features/Wird-der-Ukraine-Krieg-der-EU-zum-Verhaengnis-9210893.html?seite=all 2023. július 09

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó