Egy csoport baloldali értelmiségit zavarni kezdett az, hogy az Európai Unióban nem beszél senki az ukrajnai kényszermozgósításokról, és a háború okozta súlyos terhekről a munkásság körében, valamint a társadalmi ellenállásról, ami ehhez kapcsolódóan szerveződik. A hallgatás oka a szervezők szerint az, hogy kényes témának számít mindez, amit a liberális-nacionalista értelmiség szemében már önmagában az is gyanússá tesz, hogy Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor tematizálják főként a politikai térben.
Ezért hatalmas akadályokba ütközött korábban szinte bármely, az ukrajnai háborús mozgósításról szóló panelbeszélgetés megszervezése, az immár bécsi székhelyű Közép-Európai Egyetemen (CEU) például az eseményt meg sem tudták tartani. Az volt az egyetem donorainak – főként emigráns ukránoknak – a beszélgetéssel a problémájuk, hogy szerintük már a témafelvetés és a beszélgetés felkért résztvevői is „moszkovita” propaganda terjesztésére alkalmassá tennék az eseményt. Így a CEU a programot magát végül kénytelen volt december folyamán lemondani, Volodimir Iscsenko baloldali ukrán szociológus és más szervezők pedig kereshettek új helyszínt.
A Volodimir Iscsenko emigráns ukrán szociológus, Almut Rochowanski, a washingtoni, háborúellenes think-tank, a Quincy Intézet kutatója, civil szervezeti szaktanácsadó, Marta Havrisko emigráns ukrán történész, Tarik Cyril Amar politikatudós és Milica Popović, a balkáni háború alatti mozgósítás és dezertőrök szakértői végül az olaszországi, pisai Scuola Normale Superiorén, a témát befogadó egyetemen beszélgethettek először, szabadon erről január 26-án.
A beszélgetésről készült felvétel pedig március 24-én került ki a YouTube-ra. (megtekinthető az eredeti oldalon https://merce.hu/2026/04/04/a-haboru-terheit-ukrajnaban-is-egyedul-a-munkassag-viseli-es-ez-igy-nem-mehet-tovabb/)
A beszélgetésnek külön aktualitást ad, hogy április 2-án, Lvivben első ízben fordult elő, hogy egy hadkiegészítős tisztet a civil lakosság az elhurcolások megakadályozása céljából meggyilkolt, valaki késsel átvágta a férfi torkát. Julija Mendel ukrajnai újságíró és volt politikus az eset kapcsán azt jósolta, szabályos „polgárháború” fenyegeti a háborút egyre nehezebben fenntartó Ukrajnát és nem ez lesz az utolsó ilyen brutális eset.
A közösségi médiában politikai aktivistaként is ismert és a fősodratú ukrán nacionalisták által hevesen támadott Havrisko az ukrajnai Holokauszt szakértője is egyben. Bevezető szavaiban felhívta rá figyelmet, az ukrán köznyelvben csak „buszkifikáció” szóval illetik azt a jelenséget, amely alapján az általános mozgósítás keretében a Területi Hadkiegészítő Központok emberei az utcáról, a lépcsőházból, a szupermarketből, a gyerekek iskolájától erőszakkal, általános paranccsal hurcolják el a hadköteles korú férfiakat: sokszor a folyamat a gyerekek, házastársak, barátnők, szomszédok, szülők, más hozzátartozók, ismerősök szeme láttára, bántalmazások közepette történik.
https://d3knx7v8i1y46b.cloudfront.net/2026/04/ssstwitter.com_1775234741885.mp4
Mindezt számos videófelvétel is bizonyítja Ukrajnából, a Zelenszkij elnök és vezérkari főnöke, Olekszandr Szirszki által bevezetett kegyetlen rendszernek ez a leglátványosabb része. Havrisko viszont kifejezte, a láthatatlan borzalmak a mozgósítás utáni fogva tartással kezdődnek. Minderre Magyarországon nagy fény vetült, hiszen egy kárpátaljai magyar mozgósított máig tisztázatlan körülmények között életét is vesztette, miután megszökött egy ilyen intézményből. A fogvatartás alatt és mellett a tisztek fizikai erőszakot, nyílt verést is alkalmaznak, a mozgósítottak nem juthatnak jogi segítséghez, telefonjaikat pedig elkobozzák. Az áldozatok nagy része pedig – mint Havrisko kiemelte – a munkásosztály tagjai közül kerülnek ki, míg a toborzótisztek és a tisztikar általában az ország kivételezettebb osztályainak köreiből származnak.
Az elhurcolásokat jóformán csak a toborzóirodák tisztjeinek megkenésével lehet elkerülni. Erre a szerényebb jövedelmű munkások csoportjainak nagyon kevés lehetősége kínálkozik.
A körletekben történő bántalmazások és különösen kegyetlen bánásmód a frontra küldés előtt rendszerint arra szolgál, számos alkalommal, hogy a kenőpénzt ezekből a férfiakból így vasalják ki.
Akinek erre nincs lehetősége, az a majdnem biztos sérüléssel járó, Donyeck régióbeli frontvonalra kerül, az itteni körülményekről Sura Burtyin svájci újságíró cikkét már 2025-ben közöltük mi is.
Marta Havrisko kifejezte, ez a helyzet és a jogtalanságok sorozata, valamint a folyamatos életveszély a csupán az Ukrán Fegyveres Erőkből megszökő dezertőrök számát duzzasztotta fel Szirszki rendszerében – számukat egyenesen havi 20 000 körülire teszi.
Kiemelte, amíg az elhurcolás áldozatai főként 25 és 55 év közötti férfiak, a szervezett ellenállást nők: anyáik, feleségeik, bartánőik, lányaik szervezik meg. Őket a jelenlegi szabályok szerint nem lehet mozgósítással, elhurcolással büntetni: Odesszától Vinnyicáig pedig számtalan példa mutat arra, hogy a helyileg szerveződő, civil ellenállás az államhatalmat meghátrálásra kényszerítette.
https://d3knx7v8i1y46b.cloudfront.net/2026/04/ssstwitter.com_1775234965949.mp4
Tarik Cyril Amar – akinek személyét a CEU-n kifejezetten kifogásolták – arról beszélt előadásában, hogy 2014, és főként 2022 után az orosz támadás elleni védekezés a nagy részben orosz nyelvet az ukrán mellett használó és jelentős orosz kisebbséggel is bíró, hagyományos Ukrajnában a „nemzetépítés eszköze” volt. Az, hogy nemzeti alapon össze kell fogni, főként azoknak az osztálykülönbségeknek az elmosására szolgált Amar szerint a mindenkori hatalom részéről, amelyek a kényszerű mozgósítások során expliciten megjelennek a háborús kimerülés következtében.
Leszögezte: olyan helyzet alakult ki Ukrajnában, amely fenntarthatatlan középtávon is, hiszen „a modern állam vadászik saját polgáraira.” A történészprofesszor ugyanakkor elmondta, azon jelenségek immár világszerte előfordulnak, amelyek Ukrajnában és máshol is kikezdik a békeidőben uralkodó „egy nemzet vagyunk, össze kell tartanunk” ideológiáját. A háború így az ukrán társadalomban már régóta ott forrongó osztályküzdelmet egyértelműen a mindennapokba, az előtérbe tolta.
Ez viszont egyelőre csak cinizmust, keserűséget, kiábrándulást okoz, és a nemzeti összetartozás illúzióját rombolják le ahelyett, hogy ennek a helyébe bármiféle új elképzelés lépne.
Milica Popović mindenkit emlékeztetett: a kényszermozgósítás és a dezertálások tömeges volta volt az a két tényező, amelyek az 1991 és 1995 között dühöngő balkáni háborúnak véget vetettek. Az egész háborúra vetítve a jugoszláv-szerb hadseregben a dezertőrök aránya 50 százalékról nőtt 90 százalékra a háború végére, de a horvát hadseregben is átlépte végül a 30 százalékot, miután a mobilizáció ott is kimerítette a társadalmi tartalékokat.
Ezek növekedését szerb és horvát oldalon is segítette a civilek reakciója arra, hogy egyre nagyobb mértékben vitték el katonának az embereket, a súlyos sérültek és elesettek száma pedig folyamatosan emelkedett: ezt tiltakozások, helyi szerveződések, tüntetések kísérték. Azt is felidézte, a közösségi média kora előtt a kényszermozgósítás brutalitását egyszerűbb volt eltitkolni, a haditudósítók nem számoltak be róluk. Az ukrajnai helyzetet viszont már naponta, a közösségi médiában láthatja viszont mindenki, aki akarja.
https://d3knx7v8i1y46b.cloudfront.net/2026/04/ssstwitter.com_1775235033856.mp4
Popović szerint a balkáni háborúban a más ex-jugoszláv tagköztársaságokból menekülők besorozása volt az egyik legellentmondásosabb jelenség, hiszen a menekült férfiak általában semmilyen joggal és befolyással nem rendelkeztek ennek megakadályozására. Ugyanakkor a háborús emlékezet utólag, az utódállamokban elkülöníti
a „jó dezertőr” (az ellenséges hadseregből) és a „rossz, gyáva katona” (a saját hadseregből) figuráját, és a kettő valahogy nem tud összeérni.
Almut Rochowanski, aki évekig dolgozott feminista szervezetekkel Ukrajnában meglepődött, hogy a kéynszermozgósításról nem hallott már 2022 elején mindenki, hiszen ő a helyi nőismerőseitől csak erről hallott: férfirokonaik már akkor sem mertek kimenni az utcára. Amit a kutató és ex-aktivista hiányol az a szerves kapcsolat a nőjogi és békemozgalmak között, ami hagyományosan nagyon erős koalíciókat alkotott a dezertőr-mozgalmakkal, ez volt minden háborúellenes mozgalom gerincoszlopa 100 évvel ezelőtt is.
Manapság viszont a „feminista szervezetek”, amelyek rengeteg nyugati támogatást is kaptak, egyáltalán nem hasonlítanak erre. A „militarizmus a feministák szerint nem normális” ugyanakkor Rochowanski szerint a mai európai államok és társadalmak egyre inkább militaristák. A nőknek viszont véleménye szerint nem szabad ennek részévé válni, a nők „mindig is a pusztítás és az erőszak orgiája ellen” álltak ki jogi harcuk közepette.
https://d3knx7v8i1y46b.cloudfront.net/2026/04/ssstwitter.com_1775234817336.mp4
„Amikor a nők a testüket az állam és a potenciális katona közé helyezik, erkölcsi döntést hoznak. Néhányuk persze politikai álláspontot is kifejez ezzel. De erről nincs dokumentációnk, ezek a nők névtelenek, szervezkedésük spontán,” szögezte Rochowanski, aki szerint mindez bizonyítja, hiába nem kap az ilyesféle civil szerveződés semmilyen támogatást, az ukrajnai, ellenálló katonafeleségek, barátnők,
a katonák anyái és lányai maguktól is tudják mi a feminizmus háború idején.
Cselekedeteik éles ellentétben állnak a Havrisko által korábban említett, ukrán „femo-nacionalista”, felülről, az állam által és nyugatról szervezett, hivatalos NGO-társadalommal.
Rochowanski végül elmondta: a civil társadalom „NGO-sítása, professzionalizálása” új „NGO-elitet” hozott létre és elidegenítette a „hivatalos” civil közeget a szélesebb társadalomtól. Ahogy elmondta, a mozgósítás ellen fellépő nők viszont minden jel szerint nem tudnak egymásról, nem tartanak tervezős találkozókat, nem terveznek gramsciánus kulturális átvételt, csupán egymástól függetlenül, egy közös célért cselekednek, ami közelebb esik a civil társadalom eredeti értelméhez: néha érzelemvezérelt és szervezetlen is, de ilyen a civil társadalom és így is kell meghagynunk.
Ugyanígy botorság lenne ha a nagy nyugati „adományozókhoz” hasonlóan a békepártiak is „elérendő célokat” határoznának meg ezeknek a mozgalmaknak. Ezeknek éppen a helyi, szolidáris, együttérző és spontán, vezető nélküli jellege adja meg az erejét. Az ukránok a háborús rezsimben más háborúellenes tiltakozási formához ugyanis nem férnek hozzá, „de talán éppen ez, a »buszifikáció« elleni női ellenállás a háborúellenes mozgalom leghelyesebb formája is egyben.”
A tiltakozásra pedig van ok bőven. A fronton fenntartandó helyzetet ugyanis nehezíti, hogy számos ukrán katonai alakulat, ahová mozgósított férfiak kerülnek, a pokrovszki csatában és azt követően is „öngyilkos rohamokra” vezényeli a katonáit, amelynek áldozatai számosak. A „húsrohamok” ellen pedig a legújabb információk szerint már a hadsereg leginkább nacionalista és oroszellenes tisztjei is lázadoznak, elítélve a kijevi vezérkar kegyetlen felelőtlenségét.
💚 A Mérce nélkületek, az olvasók nélkül nem létezne!
⚠️Miért van ránk szükség? A Mércén olyan ügyekről írunk, amelyek másutt nem kerülnek előtérbe, pedig milliókat érintenek.
💜Állj te is a fontos ügyek mellé, és segíts, hogy folytathassuk ezt hiánypótló munkát.
