Számos légitámadás ellenére a Nasser Kórház néhány osztálya még mindig működik. Kép: REUTERS/Hatem Khaled
Katrin Glatz Brubakk a Határok Nélküli Orvosok szervezetének tagjaként járt a válságövezetben, és tapasztalatait egy könyvben örökítette meg. Beszélgetés a félelemről és a háború következményeiről egy egész generáció számára.
Katrin Glatz Brubakk gyermekpszichológus, traumaszakértő és az egyik kevés európai segélymunkás, aki a Határok Nélküli Orvosok szervezetének tagjaként a gázai Nasser Kórházban dolgozott – legutóbb 2025 februárjában. Az égési sérülésekkel és ortopédiával foglalkozó osztályokon súlyosan sérült és traumatizált gyermekeket kezelt. Hétfőn megjelenő könyvében, a Tagebuch aus Gaza (Napló Gázából) címűben a lakosság szenvedéseiről, de az emberség apró gesztusairól is mesél. A DER STANDARD beszélgetett vele arról, hogyan befolyásolja a háború az életet Gázában.
STANDARD: Mielőtt Gázába indult, búcsúlevelet írt a gyermekeinek arra az esetre, ha valami történne Önnel. Miért vállal valaki mégis egy ilyen küldetést?
Glatz Brubakk: Előtte sokat beszéltem erről a családommal. Nekem megvan a képzettségem és a tapasztalatom, hogy segíthessek. Ha én nem megyek, akkor ki? Természetesen nem volt könnyű megírni a leveleket. Ekkor fájdalmasan tudatosul, hogy valóban lehet, hogy nem jövök vissza. Gázában azonban rájöttem, hogy palesztin kollégáim mindig ezzel a gondolattal élnek: minden alkalommal, amikor a sátrukból a munkahelyükre mennek, nem tudják, hogy este újra láthatják-e élőben a gyerekeiket.
STANDARD: A Nasser kórházban számtalan sérült és súlyosan traumatizált gyerekkel dolgozott. Melyik találkozás maradt meg leginkább az emlékezetében?
Glatz Brubakk: Egy tizenkét éves fiú sikolya, aki súlyos égési sérülésekkel érkezett a kórházba kötéscserére. Teljesen pánikba esett, flashbackje volt. Senki sem tudta megnyugtatni. Akkor bátorítottam az apját, hogy simogassa a hátát, és ne távozzon az oldaláról. A fiú lassan megnyugodott. Később az apa félrehúzott és azt mondta: Tudja, mi vagyunk az egyetlen túlélők az egész családunkban. Nekem csak ő van, neki pedig csak én.
„Ezeknek a gyerekeknek a sikolyai olyan intenzívek, hogy néha még a szakmai páncélom is megreped.”
STANDARD: Mit tesz a háború a gyermekek lelkével?
Glatz Brubakk: A gázai gyerekek nem csak szeretteiket vesztették el, hanem maguk is majdnem az életüket. A gyerekek kétféleképpen reagálnak az ilyen súlyos traumákra: az egyik csoport teljesen visszahúzódik, nem eszik és nem akar többé semmit sem a világgal, mert az túl fájdalmas. A másik csoport teljesen nyugtalan, sikít, pánikrohamai vannak és nem tud aludni. Ezeknek a gyerekeknek a sikolya olyan intenzív, hogy néha még a szakmai páncélom is megreped.
STANDARD: Hogyan sikerül mégis fenntartania a páncélját?
Glatz Brubakk: Néhány nap nem sikerül. De szerintem az, hogy megérint az esemény, a professzionalizmus része. Az elmúlt tíz évben olyan sok kollégát ismertem meg, akik annyira kimerültek voltak, hogy cinikusak és hidegek lettek. Én ember akarok maradni. Sírok Gázáért, mert ha nem sírunk Gázáért, akkor miért sírunk?
STANDARD: Korábban is volt már dolga háborús övezetekből érkező gyerekekkel, például a moriai menekülttáborban. Mi a különbség a gázai gyerekeknél?
Glatz Brubakk: A legtöbb gyermek Moriában háborús menekült volt, és hasonlókat élt át. Azonban élményeik többnyire már néhány hónapja történtek, és megkezdődhetett a regenerációjuk. A gázai gyermekek esetében ez másképp van. Naponta hallják a bombák robbanását és a drónok zümmögését. Soha nem tudnak ellazulni, és folyamatosan emlékeztetik őket arra, hogy életveszélyben vannak.
„Ha a gyerekek túl sokáig vannak túlélési módban, az az agyuk fejlődési rendellenességéhez vezet, amely gyakran visszafordíthatatlan.”
STANDARD: Milyen következményei vannak ennek a folyamatos félelemnek a gyerekekre nézve?
Glatz Brubakk: Túlélési módba kerülnek. Ha ez az állapot túl sokáig tart, az zavarhatja az agy fejlődését, különösen azoknál a gyerekeknél, akiknek az agya még növekszik. Annyi energiát fordítanak a túlélésre, hogy olyan területek, mint a prefrontális kéreg, nem érnek be megfelelően. Később nehezen tudnak tervezni, érzelmeiket kontrollálni, koncentrálni vagy emlékezni. Ezek olyan károsodások, amelyek sok gyermek esetében soha nem javíthatók ki.
STANDARD: Az egyik palesztin kollégája a könyvében azt mondja: „Mindannyian üres testekké váltunk, mélyen traumatizált lélekkel.” Ez volt az Ön benyomása is?
Glatz Brubakk: Gázában abszolút mindenki traumatizált. Jelenleg csak a túléléssel vannak elfoglalva, nem engedhetik meg maguknak, hogy érzéseiket kimutassák. Ha egyszer bekövetkezik a béke, hatalmas pszichológiai összeomlás lesz, és akkor az összes fájdalom és bánat a felszínre kerül. Nagyon aggódom, hogy hogyan lehet egy ilyen társadalmat újra felépíteni. Végül az fog dönteni, hogy a világ mennyi erőforrást hajlandó ebbe fektetni, hogy a gyógyulás egyáltalán lehetséges legyen. És szerintem ehhez új fejezeteket kell írni a traumáról szóló tankönyveinkbe, mert a világ még soha nem látott olyat, mint ami Gázában történik.
STANDARD: A Nasser kórházat többször is izraeli támadások érték, amelyek halálos áldozatokat is követeltek. Mi a jelenlegi helyzet a kórházban?
Glatz Brubakk: Naponta vagyok kapcsolatban ottani kollégáimmal. A kórház súlyosan megrongálódott, de néhány osztály még működik, emellett a kórház udvarán sátrat is felállítottak. A kihasználtság 300 százalékos, hiányzik a vérkészlet, a gyógyszerek, a műtéti eszközök és a steril ruházat. Valójában már nem is működhetne, de mégis működik – mert az emberek nem adják fel, mert a kollégák rendkívül lojálisak a szakmájukhoz, és saját veszteségeik ellenére is segíteni akarnak, ahol csak tudnak.
„Ha egyszer bekövetkezik a béke, hatalmas pszichológiai összeomlás lesz.”
STANDARD: Legutóbb 2025 februárjában járt ott. A humanitárius helyzet a folyamatos éhínség és az izraeli szárazföldi offenzíva miatt tovább romlott. Tudja, hogy a könyvében szereplő főszereplők még életben vannak-e?
Glatz Brubakk: Sajnos nem. Tudom, hogy a kollégáim életben vannak, de néhány családdal, akiket a könyvben leírtam, elvesztettem a kapcsolatot. Lehet, hogy nincs mobiltelefonjuk vagy internetük, lehet, hogy megölték őket.
STANDARD: Ön bármikor elhagyhatta Gázát, míg az ott élő emberek a nyomorúságban ragadtak. Hogyan lehet ezt feldolgozni?
Glatz Brubakk: Abban a pillanatban, amikor elhagyhattam Gázát, a világ igazságtalansága világosabb volt, mint valaha. Rendkívül privilegizált vagyok, és ez fáj. De az alternatíva az lenne, hogy nem utazom, és elzárkózom a világ valóságától. Ezúttal nagyon nehéz volt. A helyzet egyre rosszabb, és már csak nagyon kevés remény van Gázában. Nagy világfájdalmat érzek amiatt, hogy a nemzetközi közösség nem képes véget vetni ennek a népirtásnak.
STANDARD: Mindennek ellenére Gázában apró gesztusokat keresett az emberségességből. Talált ilyeneket?
Glatz Brubakk: Igen, a kollégáimban, akik vigasztalták egymást, bár maguk is a végükön jártak, és a kevés ételüket idegen gyerekeknek adták. És azokban a családokban – közel 40 százalékban –, akik most már nem a saját gyerekeiket gondozzák. A háborúk kihozzák az emberekből a legrosszabbat, de a legjobbat is.
„A gyerekek nem azért éheznek, mert nincs élelmük, hanem azért, mert az élelmük három kilométerre van, és nem engedik át őket.”
STANDARD: Gondolja, hogy a világ megértette, milyen szenvedés zajlik éppen a szeme előtt?
Glatz Brubakk: Nem. Sokan látják, hogy ez szörnyű. De hogy mennyire szörnyű, azt nehéz megérteni, nekem is. És ne felejtsük el, hogy ez szándékos: a gyerekek nem azért éheznek, mert nincs élelmük, hanem azért, mert az élelmük három kilométerre van, és nem engedik át őket. Nincs szó, amely leírná ennek a szenvedésnek a mértékét.
STANDARD: Könyvében azt a kérdést tette fel, hogy a világ csendes szemlélődésével éppen elveszíti-e emberségét. Most, tizenkét hónappal később, van erre válasza?
Glatz Brubakk: Minden alkalommal, amikor látjuk az emberek szenvedését, és elfordítjuk a tekintetünket, elveszítünk egy darabot magunkból. Most egy olyan ponton állunk, ahol választanunk kell: vagy az emberséget választjuk, és harcolunk az alapvető emberi jogokért, vagy nem teszünk semmit. Akkor a jövő nagyon sötétnek tűnik. Nem csak Gázának, hanem az egész emberiségnek.
STANDARD: Visszamenne Gázába?
Glatz Brubakk: Bármikor. Részben szolidaritásból kollégáimmal, de azért is, mert így kissé elmenekülhetnék a saját tehetetlenségemtől. (Viktoria Kirner, 2025.9.29.)
Kép: Knut Bry
Katrin Glatz Brubakk naponta tartja a kapcsolatot kollégáival a Nasser Kórházból.
Katrin Glatz Brubakk (55) német-norvég gyermekpszichológus és traumaszakértő. Többször dolgozott a Határok Nélküli Orvosok szervezetének a gázai Nasser Kórházban. Korábban menekült gyermekeket gondozott a Moria táborban.
Tapasztalatait a Tagebuch aus Gaza (Napló Gázából) című könyvben írta le, amely 2025. szeptember 29-én jelenik meg a Westend-Verlag kiadónál. Október 21-én bemutatja a könyvet a Bécsi Odeo-nban, Karl Markovics pedig felolvas belőle válogatott részeket. Regisztráció itt.
Forrás: https://www.derstandard.at/story/3000000287998/kinderpsychologin-in-gaza-wenn-wir-nicht-ueber-gaza-weinen-koennen-worueber-dann 2025. szeptember 29.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
