Népirtás Palesztinában. Egy brutális diktatúra villámgyors összeomlása Szíriában. Hónapokig tartó háború, amely emberek ezreit ölte meg Libanonban. És most egy folyamatos konfliktus Irán és Izrael között, amelyet a cionista állam vérengzése robbantott ki.

A Közel-Kelet az imperialista feszültségek olvasztótégelye. A globális rivalizálás regionális hatalmi harcokkal együtt folyamatos instabilitást eredményez a térségben.

Igaz, hogy az államok már a kapitalizmus előtt is versengtek egymással. De a modern imperializmus a kapitalista fejlődés következtében jött létre a 19. század végén és a 20. század elején.

Ahogy a kapitalizmus fejlődött, a vállalatok bekebelezték egymást, monopóliumok jöttek létre, amelyek uralták a gazdasági termelést, és túllépték a nemzeti határokat.

A kapitalista vállalatok és az államok között növekvő kölcsönös függőség alakult ki. A British Petroleum vagy a BAE Systems jó példák arra, hogyan támogatja a brit állam a tőkés cégek érdekeit.

De az, hogy a vállalatok átlépik a nemzeti határokat, nem csökkenti az államok közötti versengést. Az orosz forradalmár, Vlagyimir Lenin felismerte, hogy a kapitalizmus egyenlőtlenül fejlődik – az országok közötti egyenlőtlenség a rendszerbe van beépítve.

Tehát a nemzetgazdaságok közötti integráció ellenére a verseny a rendszer szerves része. Gondoljunk csak az Egyesült Államok és Kína mai viszonyára.

Az imperializmus nem pusztán arról szól, hogy a gazdagabb és erősebb országok elnyomják a szegényebbeket. Ez egy globális rendszer, amelyben versengő kapitalista államok küzdenek egymással. A nagyhatalmak – mint az USA, Kína, Oroszország, Nagy-Britannia vagy Németország – harcolnak az ellenőrzésért.

De a regionális hatalmak közötti rivalizálás is jelentős – és ez sehol sem látszik annyira világosan, mint a mai közel-keleti robbanékony konfliktusokban.

Az egyre növekvő versengés részben az USA globális dominanciájának megőrzésére irányul, míg Kína kihívóként lép fel. A helyi szereplők pedig regionális szinten ismétlik meg ezt a globális dinamikát.

A káosz gyökere az amerikai imperialista világrend mély válsága. A második világháborút követően az USA lett a legkapitalistább állam, gazdasága elképesztő ütemben növekedett. Az úgynevezett „hosszú fellendülés” idején az amerikai gazdaság a világ ipari termelésének 35 százalékát adta.

Az amerikai imperializmus egy liberális kapitalista világrendet épített ki, amely a szabad kereskedelemre és a piacgazdaságra épült. Ezt a „szabályokon alapuló” nemzetközi rendszert a háború alatt és után létrehozott intézmények biztosították – a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a NATO.

Ezek az intézmények egy teljesen más típusú birodalmat hoztak létre, mint a régi gyarmati rendszerek. Biztosították a dollár és az amerikai cégek globális piacokon való uralmát.

De ez a jövedelmező korszak nem tarthatott örökké. Az 1970-es években az amerikai kapitalizmus inflációs hullámot és növekedési lassulást szenvedett el. Két olajválság (1973 és 1979) tovább súlyosbította a helyzetet, amire az amerikai uralkodó osztálynak válaszolnia kellett.

A válasz a neoliberalizmus volt: a piacok deregulációja, a szabadkereskedelem erőltetése a tőke terjeszkedése érdekében. Ez a munkások bérének visszafogásával növelte a nyereséget. Emellett a termelés egy részét is olcsóbb munkaerővel rendelkező országokba telepítették.

De végső soron a neoliberalizmus nem tudta teljesen helyreállítani a profitabilitást. Az USA relatív gazdasági hanyatlása teret nyitott új kihívók – elsősorban Kína – számára.

A globalizáció korszaka lehetővé tette, hogy egyes államok gazdaságilag megerősödjenek. Miután a kínai vezető, Teng Hsziao-ping 1978-ban reformokat vezetett be, Kína liberalizálta államkapitalista gazdaságát. Bár továbbra is államilag irányított, részben privatizálták, és megnyitották a külföldi tőke előtt. Ma már a kínai GDP 60 százalékát a magántőke adja.

A hidegháború 1991-es lezárultával az USA maradt az egyetlen katonai szuperhatalom. De az amerikai uralkodó osztály egy része már ekkor érzékelte a gazdasági verseny veszélyét.

A 2000-es években ezért háborús sorozatot indított a Közel-Keleten, amelyek geopolitikai vereséggel végződtek. Az USA 2003-ban megszállta Irakot, és megdöntötte Szaddám Huszein rendszerét – ezzel egy jelentős iráni riválist távolított el a térségből.

Az iráni vezetés pedig jó kapcsolatokat ápolt a Huszeinnel szemben álló pártokkal, mint például a Da’wa Párttal, amely később az amerikai megszállás után kialakított szektariánus rendszer főszereplője lett Irakban. Az iraki társadalom szétverése 2014-ben vezetett az Iszlám Állam felemelkedéséhez, amely fenyegette az új iraki kormányt.

Az Egyesült Államok végül kénytelen volt együttműködni Iránnal – egy olyan állammal, amelyet korábban az „ördög tengelyének” nevezett. Ez hozzájárult Irán regionális hatalmának megerősödéséhez.

Ugyanakkor az amerikai olajpolitika hátráltatta Irán fejlődését. Obama elnök 2010-ben bevezetett szankciói miatt Irán külföldi olajeladásai 88 milliárd fontról 6,6 milliárdra estek vissza 2019-2020-ra.

Ez visszaesést jelentett – de Kína betöltötte az űrt. Ma Irán külföldi olajexportjának mintegy 90 százaléka Kínába irányul.

Ez is mutatja, hogy az USA térségbeli befolyásának csökkenése teret nyitott a kínai befektetések előtt.

Kína nemcsak Iránban, hanem a teljes Közel-Keleten gazdasági fejlesztéseket támogatott, különösen az Egy Övezet, Egy Út (BRI) kezdeményezés révén. Ez a program vonzóvá vált az instabil rezsimek számára, amelyek nem tudják maguk finanszírozni a fejlődést – nagyrészt az amerikai katonai beavatkozások miatt.

De nemcsak a természeti erőforrások segítettek Iránnak abban, hogy regionális hatalommá váljon. Anne Alexander szocialista szerző szerint „Irán ipari növekedése fontos védőpajzsot nyújtott az olajipart sújtó amerikai szankciók 2018-as megújításakor”.

Rámutat arra is, hogy Irán dróngyártása szintén jelentős. A drónokat használja a jemeni huszi ellenállási csoport, és Oroszország is beveti őket Ukrajna megtámadása során.

Az ipari kapacitás lehetővé teszi, hogy Irán ne csak regionális szinten domináljon, hanem a globális imperialista versengés alakítója is legyen.

Ez a globális küzdelem egy hanyatló szuperhatalom és fő kihívója között alakítja át a Közel-Kelet regionális dinamikáját. Az Egyesült Államok kétségbeesetten próbálja megtartani befolyását a térségben, miközben egyre szorosabb versenyben áll Kínával.

Donald Trump a közelmúltban kereskedelmi megállapodásokat kezdett kötni arab államokkal fegyverekről, energiáról és ipari együttműködésről.

De az USA fő imperialista támaszpontja a Közel-Keleten Izrael. Izrael a közel-keleti konfliktusok egyik fő felelőse.

Nemcsak az izraeli apartheidállam létrehozása szült feszültséget. A Nyugat, főként az USA, biztosítja Izrael katonai fölényét, hogy fegyelmezze a riválisokat.

Ám Izrael – mint más imperialista szövetségesek – nem egyszerűen az USA kinyújtott keze. Saját érdekei vannak – a háború kirobbanása Iránnal ennek újabb példája.

Trump habozik, megtámadja-e Iránt. Ez a tétovázás azt mutatja, hogy az amerikai imperializmus már nem olyan erős, mint egykor volt.

És egy újabb közel-keleti háború kirobbantása Izrael támogatására alááshatná Trump kapcsolatait más öbölmenti országokkal.

Az imperializmus olyan dinamika, amely minden államot magával ragad.

A szocialisták nem maradnak semlegesek a konfliktus közepén. Iránnak joga van megtorolni Izrael támadásait, és minden csapás a nyugati imperializmusra üdvözlendő.

De emellett érdemes a növekvő ellenállásra is figyelni. Leon Trockij orosz forradalmár rámutatott: a kapitalista fejlődés egyenlőtlen, de összekapcsolódó. A különböző fejlődési szintek összefonódhatnak és kölcsönhatásba léphetnek.

Irán például modern kapitalista termeléssel fejlődött, miközben teokratikus rendszert tart fenn. Ez az összetett fejlődés ellentmondásokat szül.

Iránban, Törökországban és Egyiptomban a hazai kapitalizmus fejlődése erős munkásosztályt hozott létre.

És ahogyan a kapitalizmus válságot idézett elő az USA-ban, ezekben az államokban is folyamatos ellenállás tapasztalható a kapitalizmus borzalmaival szemben.

A rezsimek harcolhatnak az imperializmus ellen – a szocialistáknak támogatniuk kell Izrael vereségét. De még ha Irán le is győzi Izraelt, akkor is regionális imperialista hatalom marad, saját érdekeivel.

Ezzel saját pozíciója, és Kína globális helyzete is erősödik.

A felszabadulás útja nem a közel-keleti rezsimeken keresztül vezet. A remény a munkásosztály forradalmi potenciáljában rejlik, amely kihívást jelenthet az imperializmusnak és saját uralkodóiknak.

forrás: Socialist Worker