Tanya Haj Hassan gyermek intenzív orvos, aki 2024-ben és 2025-ben hónapokat töltött Gázában, április 28-án az Európai Parlamentben felszólalt a "Nevezzük-e népirtásnak?" című konferencián.

"Ma azért hívtak meg ide, hogy beszéljek arról, amit Gázában láttam. De mit lehet még mondani?

Amit a társpanelistáim elmondtak előttem, és amit újra meg újra hallhattunk az elmúlt másfél év során, az önmagában is erkölcsileg és jogilag annyira súlyos, hogy választ követel. Egy közeli barátom, egy sebész Gázában, amikor megkérdeztem tőle, mit oszthatnék meg a világgal, csak annyit mondott: „Nem tudom, mit lehet őszintén mondani vagy írni. Legutóbb, mikor ezt kérdezték, legszívesebben az egész világ arcába ordítottam volna: Mire vártok még? Mindent láttatok és hallottatok.”

Ezért semmi, amit ma mondani tudok, nem képes teljes mértékben visszaadni a szörnyűségek sorát, amelynek tanúja voltam tavaly Gázában – és idén, mindössze tíz nappal ezelőtt is, amikor ismét ott jártam. Alig három hete tértem vissza.

Ebben az időszakban Izrael brutálisan megszegte a tűzszüneti megállapodást, nap mint nap gyerekeket öltek vagy csonkítottak meg. A UNICEF szerint március 18-án reggel, mindössze két óra leforgása alatt 76 holttest érkezett abba a kórházba, ahol dolgoztam. Ez alatt a tíz nap alatt az izraeli hadsereg UN-csapatokat lőtt, tagjaikat megölte vagy megsebesítette. Lebombázták a Nemzetközi Vöröskereszt irodáit, dróncsapással közvetlenül célba vették a Nasid kórházat, ahol dolgoztam – két beteget megöltek, másokat megsebesítettek. Teljesen lerombolták Gáza egyetlen onkológiai szakklinikáját. Több palesztin újságírót öltek meg, miközben a nemzetközi újságírók belépését továbbra is tiltják. Másfél év ilyen jellegű bűncselekmények után 15 mentőst végeztek ki közelről, akik épp Rafahban próbálták menteni a sebesülteket. Ezután tömegsírba temették őket mentőautóikkal együtt.

Milyen vörös vonalat nem léptek át már csak ebben a tíz napban?

Minden egyes ilyen eseménynek önmagában is elégnek kellett volna lennie – és ha máshol történik, valószínűleg elég is lett volna.

A kérdésem: miért nem volt elég? Minden egyes ember, akivel Gázában találkoztam, minden egyes gyermek, akit kezeltem, ezeknek a bűntetteknek az áldozata másfél éve. Indiszkriminatív gyilkolás, megcsonkítás, jogellenes fogva tartás és kínzás, kényszerű áttelepítés, éheztetés, oktatástól, tiszta víztől és higiénétől való megfosztás. Mit mondjak azoknak a betegeknek, akiket ott láttam, ezeknek az atrocitásoknak és az európai cinkosságnak az áldozataiként? Mit mondjak Aminának, az öt éves kislánynak, akinek súlyos égési sérülései voltak, és aki az intenzív osztályon feküdt, fájdalom nélkül, szótlanul a falat bámulva, nem sírt, nem kért semmit? Ő, mint oly sok más gyermek Gázában, a legsúlyosabb bűnöket élte át – folyamatosan, másfél éven keresztül, teljes büntetlenség mellett. Mit mondunk Gáza gyermekeinek? Vagy mit mondjunk Alennek, aki ebbe a népirtásba született bele, és akit a családja megpróbált megvédeni – csak hogy később lebombázzák őket, és a kislányt kiássák a romok alól, amikor meghallják a sírását. Alen szempillái és haja megpörkölődtek, bőrét nyugati országok által finanszírozott fegyverek perzselték meg, miközben az intenzíven a ruháimba kapaszkodott. Alen szülei és ötéves nővére meghaltak – ő a családja egyetlen túlélője, hét hónaposan árván maradt. Mit fogunk mondani Alennek, ha túléli?

Megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni – de úgy tűnik, ebben nem vagyok túl jó.

Vagy mit mondjunk az ötéves Mohamednek, akit fejlövés ért, és aki meghalt az ügyeleten, mert nem volt szabad ágy az intenzíven? Nem maradt családtagja, aki eltemesse – a kórházi személyzet vitte a hullaházba.

Lehet, hogy azért nincs felelősség, mert senki sem maradt életben, hogy számonkérje?

Mit mondjunk a 13 éves Ahmednek, akinek súlyosan megsérült a nyaka egy bombázás során, és aki nem ismerte fel az ágya mellett fekvő, halálosan megégett nővérét? Ahmed történetét gyakran mesélem el. Mielőtt tudta volna, hogy családjának többi tagja is meghalt, azt suttogta: „Bárcsak velük haltam volna meg. Mindenkit, akit szeretek, a mennyben van. Nem akarok már itt lenni.” Mit mondunk Zakaria édesanyjának, aki hónapokig élt főzött, gyűjtögetett leveleken, és nem ette meg azt a kevés kenyeret sem, amit kapott – inkább odaadta alultáplált négyéves fiának, miközben Izrael elpusztította Gáza mezőgazdaságát, és blokkolta az élelmiszersegélyt, éheztetve egy egész lakosságot? Mit mondunk Mutaszemnek, barátomnak és egészségügyi dolgozónak, akinek anyját, testvérét, unokaöccseit és unokahúgait egy évvel ezelőtt megölték? Március 18-án, azután, hogy Izrael megszegte a tűzszünetet, megölték az édesapját és bátyját is, egyetlen életben maradt nővérét pedig lebénították.

Mit mondjunk neki arról, hogy az ENSZ Nemzetközi Bírósága által előírt védelmi intézkedések helyett fokozódott a gyilkolás?

Megkérdeztem néhány kollégámat Gázában, mit szeretnének, mit mondjak ma az Európai Parlamentben. Az egyik intenzíves orvos ezt üzente: „Mi egy mészárszéken vagyunk, és nem csak a bombák miatt. Csak várjuk a halált, mint sorban állók egy kivégzővonalban.” Egy sürgősségi nővér ezt írta: „Mondja meg nekik, doktornő, nincs más út, csak a halál útja. Miért van az, hogy csak Gáza és Palesztina népe kénytelen egyedül ellenállni ennek az igazságtalanságnak, miközben a világ támogatja az elnyomót?” Egy gyógyszerész azt írta: „Mi emberek vagyunk, nem számok. Elmondhatatlan szenvedésben élünk, napról napra rosszabb minden. Nincs felelősségre vonás. Az összes nemzetközi jogot, amit hirdetnek, Gázában semmibe veszik – és senki nem tesz semmit.” Mit mondunk ezeknek az egészségügyi dolgozóknak? A 36 kórház sorsa önmagában elég kellett volna legyen. Mégsem volt elég. Emlékeznek az al-Naszer gyermekkórházra, ahol a csecsemők testei az intenzív osztályon rothadtak, mert az izraeli hadsereg kiürítette a kórházat, azzal az ígérettel, hogy a gyerekeket biztonságban evakuálják? Azt a kórházat már csak romként láttam – az izraeli hadsereg földdel tette egyenlővé. Ugyanez történt a Rantisi gyermekkórházzal, ahol a legbetegebb gyermekeket látták el – katonai bázissá alakították, szándékosan megsemmisítették az orvosi berendezéseket. Vagy emlékeznek az Al-Shifa kórházra? Gáza legnagyobb egészségügyi központja volt – novemberben támadás érte, márciusban pedig teljesen elpusztították. Csak a szülészeti épület maradt. Jártam a romjai között – három tömegsír, kb. 170 holttesttel. Mindezek ellenére nincs következmény. 36 kórházat ért támadás, több mint 140 mentőautót semmisítettek meg, és több mint 1400 egészségügyi dolgozót öltek meg. Több százat tartanak fogva, megkínozva. Az egészségügyi személyzet szándékos megcélzása ma már elfogadott normává vált. Mit mondjunk kollégáimnak, amikor tapsolunk az egészségügyi dolgozóknak a COVID-járvány alatt, miközben hallgatunk a palesztin egészségügyisek szándékos mészárlásáról? Mit mondunk majd a jövő generációinak arról, hogy Európa mit tett, amikor naponta 100 gyermeket öltek vagy csonkítottak meg? Amikor az ő testüket közvetítették a bátor palesztin újságírók – mert nemzetközi tanúk nem léphettek be? Mit mondunk majd, hogy miért engedélyezték a nyugati kormányok egy egész nép kiirtását? Azért jöttem ma ide, talán naiv reménnyel, hogy amit elmondok, talán cselekvésre készteti ezt a parlamentet. Ha nem is, legalább azért, hogy elmondhassam: most már mindenki tudja.

És nem mondhatják azt, hogy nem tudtak – csak azt, hogy tudták, és mégsem tettek semmit.

Tudom, hogy akik ma itt vannak, már belátták, hogy lépni kell. Még nem késő. Sokaknak már az, de a többiek számára még nem.

Ezért könyörgöm: ne csak szavakat mondjanak. Cselekedjenek."

Forrás: (6) https://www.youtube.com/watch?v=FVxP_Xr0c94 2025.08.09.

Ford.: S.A.