„Az izraeli bombák máris gondoskodtak arról, hogy a következő és az azt követő generációban sem lesz hiány »terroristákból«.” (Tüntetések a túszejtésért, Tel-Aviv, 2024. augusztus 31.)
Egy évvel ezelőtt a Hamász tagjai izraeli területeket támadtak meg, több (azaz 1163) embert, többségükben civileket gyilkoltak meg, és több száz túszt ejtettek. A mészárlás a gyarmati helyzettel magyarázható; a közkeletű állításokkal ellentétben a háború nem 2023. október 7-én kezdődött. Továbbra is bűncselekmény, és nem igazolható. A támadás áldozatai, hozzátartozóik és barátaik voltak az elsők, akik szenvedtek. Azóta az áldozatok elsősorban azok a tízezrek, akik a Gázai övezetben, Ciszjordániában és most már Libanonban is meghaltak Izrael kíméletlen hadviselésének következtében, valamint az izraeli „adminisztratív fogságban” lévő túszok.
Vannak kedvezményezettek? A Hamász vezetése nem naiv, és valószínűleg kemény izraeli ellentámadásra készült, bár hogy az lesz-e ilyen kemény, az bizonytalan. Az viszont biztos, hogy egy számítás bevált: az izraeli bombák már most gondoskodtak arról, hogy a következő és az azt követő generációban sem lesz hiány „terroristákból”.
A fő haszonélvező a részben fasiszta izraeli kormány. Megkapta azt a háborút, amely belföldön biztosítja a túlélését. Olyan eszközöket alkalmaz Gázában, amelyek legalábbis a népirtás határát súrolják. A nemzetközi tüntetések valószínűleg nem voltak haszontalanok - az első hetekhez képest a bombázások és az éhségblokád némileg csökkent. A hadiállapot azonban továbbra is nagyon kis szerepet játszik.
Stratégiailag fontosabbak a ciszjordániai események, amelyek túlságosan könnyen eltűnnek a szemünk elől. Itt az izraeli apartheid politikából fokozatos etnikai tisztogatásba való átmenet van kialakulóban, amelyet a telepes csőcselék és az izraeli hadsereg hajt, alig megkülönböztethető módon.
A Hamász és a Hezbollah vezetői és Irán képviselői elleni csapások azonban rámutatnak az izraeli kormány fő céljára: Iránt több mint szimbolikus válaszlépésre kényszeríteni, ezáltal regionális háborút kirobbantani és az USA közvetlen bevonását előidézni. Egyrészt úgy tűnik, hogy Washingtonban nem sok kedvet látnak egy újabb frontra - a fegyvergyártás már teljes kapacitással folyik Oroszország és Kína ellen. Másrészt minden nyugati felszólítás, hogy Izrael ne cselekedjen túl brutálisan, és végre kezdjen komoly tárgyalásokba, nyilvánvalóan semmire sem vezet, hacsak nem állítják le az ellátást.
A döntő tényező most az, hogy Iránnak sikerül-e egyszerre megmenteni az arcát és korlátozni az eszkalációt. Ha nem, akkor fennáll a veszélye annak, hogy ez nem marad regionális háború. Ma minden konfliktus, függetlenül helyi okaitól, elválaszthatatlanul kapcsolódik az USA és szövetségesei azon törekvéséhez, hogy mindenáron érvényesítsék neokolonialista hegemóniájukat. Minden egyes eszkalációval, bárhol a világon, nő annak a veszélye, hogy az egyes háborúk világháborúvá olvadnak össze.
Lásd még
- Ina Sembdner: Felhívás az erőszak megszüntetésére
- Kristian Stemmler: Izraelért és a rendőrségért
- Knut Mellenthin: Csapás csapás után.
- Dieter Reinisch, Bécs: Palesztinának nincs szájkosár
Forrás: https://www.jungewelt.de/artikel/485178.saat-des-hasses.html 2024.10.07.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
